A szabadság nem terjed ki a semlegességre. Ennek ígérete, amellett, hogy illúzió, csalás, valójában gyengévé, sérülékennyé tesz. Jó tartozni valahová. Az ember társas lény (azt is írhatnám, hogy faj). Csapatban érzi jól magát. A falka megvéd, segít a bajban, bátorít. A semlegesség álmát álmodók, a minden tekintélyt elutasítók tagadják, hogy szükséged lenne védelemre, hogy bármi baj érhet, hogy bátorításra van szükséged. Magadat is tudod bátorítani, mondják, önálló személyiség vagy. Aztán jönnek az első pofonok, csalódások, bajok – és vonítva vágyódsz egy csapat után, amely körülvesz és védelmez.
Az egészben az a jó, hogy ha mindenben nem is dönthetsz, de a szabadság/tekintély arányt te választhatod meg. Eldöntheted, melyik táborhoz tartozol. De döntened kell, különben mások döntenek helyetted. Az individualizmus hamis látszata szerint mindenki egyedül a teljesség. Pedig mindenkinek kellenek a közös élmények, ismérvek, jelképek.
A keresztények jó pozícióból indulnak: számukra nem kisebb, mint a mindenható Istent a legfőbb tekintély. Jobb ez, mintha én lennék a magam istene. Megnyugtatóbb, hogy én gyenge vagyok, de velem az erős Isten, mint ha fordítva lenne. Vagy Isten védelme, vagy a Sátán uralma alatt vagy. Nem maradhatsz ki ebből sem, ahogy a tekintély v. szabadság tárgyában adott állásfoglalást sem tudod megúszni.
A tekintély és a szabadság szélsőségei között kell megtalálni a helyes utat az oktatásban, a nevelésben, és a politikában is. A liberálisok szerint az ember gyűlöli a tekintélyt, és kívánja a szabadságot. Lehet, hogy ez az újkor hajnalán még így volt, de ez ma már hazugság, vagy legalábbis tévedés. A mai, posztmodern ember alkatánál fogva tehetetlenül, néha tudattalanul vonzódik valamilyen tekintélyhez, ugyanakkor fél a szabadságtól, mert az nem ad biztonságot és gondoskodást, kényelmet, jó érzést, élvezetet, ami pedig a legértékesebbé vált számára. A „wellbeing” lett a legfőbb jó mára. Az emberek arra vágynak, hogy gondoskodjanak róluk, nem arra, hogy szabadok legyenek – mondja Dennis Prager, szintén a Mandinerben.
A liberálisok elutasítják a formális, intézményekbe vetett tekintélyt, ám megteremtik a maguk informális tekintélyeiket, idoljaikat, akik előtt, ha lehet, még mélyebbre, még elvakultabban borulnak le. Hiába: az, aki elutasítja a tekintélyt, ugyanúgy feladja szabadságát, amikor beáll egy sorba. A tekintélydöntők sorába. Ott is van ám fegyelem! De még milyen! A szabadság illúziója, cserébe a tekintélymentesség önhazugságáért.