Hűvös a belarusz ősz a forró nyár után – riport Minszkből

2020. október 22.
„Csak a bolondok jönnek ide ilyen időkben” – kapjuk meg egy minszki kocsmában. A nyár óta zajlanak a tüntetések Belaruszban Aljakszandr Lukasenka negyedszázados autoriter rendszere ellen – és mintha a tüntetők és a karhatalom is kezdenének fáradni. Helyszíni riportunk a főváros hűvösödő utcáiról.

Heincz Barnabás és Greczula Levente László írása a Mandiner hetilapban

 

„Peremen!” (Változást!) – mennydörgi Viktor Coj a minszki Frunzenszkaja metróállomás mellett álló bérház egyik ablakából. Coj, aki a szovjet rocktörténet messze legnagyobb hatású bandájának, a leningrádi Kinónak volt a frontembere, harminc éve halt meg autóbalesetben Lettországban. Mégis mintha alig valami változott volna az eltelt három évtized során: az őszi díszbe öltözött Minszk utcáin óriásplakátok százai hirdetik a Kino november végén esedékes koncertjét, a fehéroroszok egy része pedig most is változást – perement – követel.

Esős, barátságtalan vasárnap délután van Fehéroroszország fővárosában. Az idő hűvös, lassan beköszönt a valódi ősz, ami bizonnyal vízválasztót jelent majd az országban hetek óta zajló kormányellenes megmozdulások folyamatában. Talán a mai az első olyan alkalom, amikor az időjárás nem kedvez a tüntetőknek. A bizonytalanság persze nagy: előzőleg futótűzként kezdett terjedni a hír, hogy Aljakszandr Lukasenka elnök bebörtönzött ellenzéki vezetőket látogatott meg a titkosszolgálat minszki börtönében. Afféle kerekasztal-beszélgetés ez, mondják a sörözőben, amelynek néhány estére mi is a vendégei vagyunk. Az ivó közönsége bizakodik: beszélgetőpartnereink szerint lassan beérik a tiltakozók erőszakmentes stratégiája, kezdetét veheti a változás az országban. „A fehéroroszok béketűrő emberek – magyarázza tört angolsággal a pultos srác. – Az idő meghozza majd a változást.”

Minden lámpaváltással áthalad négy-öt katonai teherautó

Vasárnap reggel viszont még nem sok minden látszik a változásból. A vulica Kamszamolszkajából az éj leple alatt az összes parkoló autót elszállították a hatóságok, a vulica Internacijanalnaja felé nézve pedig egyből feltűnik a bérházunk elé parkolt citromsárga csuklós busz, ahogy reggeli után nézve a közeli GUM áruház felé vesszük az irányt. Ez nem jó jel: a helyi mércével szűknek számító Internacijanalnaján nem járnak buszok, korábbi tapasztalatainkból viszont tudjuk, hogy a fővárosba vezényelt katonák szállítását a helyi közlekedési vállalattól kölcsönvett járművekkel végzi a hadsereg. Vagyis a hatóságok arra számítanak, hogy éppen a mi ablakunk alatt kerülhetnek összetűzésbe a tüntetőkkel – végtére is a város kellős közepén vagyunk, az igazságszolgáltatás egyik fontos épülete pedig pont a miénkkel szemben áll.

Katonák az utcákon

A vulica Lenyina és a praszpekt Nyezalezsnaszci (Függetlenség sugárút) sarkára érve még egyértelműbbé válik, mennyire kiélezett helyzet van a fővárosban. A forgalmas sugárúton minden lámpaváltással áthalad négy-öt katonai teherautó, Hummer terepjáró, néha egy-egy vízágyú. A tüntetések – mert több van – majd csak ebéd után kezdődnek a város különböző pontjain, így a hatóságoktól is több erőforrást igényel a kordában tartásuk, feloszlatásuk.

Ellenzéki tüntetők a főváros utcáin szeptember 27-én.<br>Fotó: Reuters

A praszpekt Nyezalezsnaszcin több fontos objektum található, például az állami funkciót ellátó Köztársaság-palota és a kormány épülete, amelyek szigorú rendőri-katonai védelmet kívánnak. A GUM áruház kávézójának ablakából az is látszik, hogy a hadsereg a sugárút mentén álló házak hátsó udvarából nyíló bejáratokhoz is kihelyezett két-két kiskatonát, akik – militáns tüntetők hiányában – egyelőre beszélgetéssel és telefonozással foglalják el magukat ezen a szeles, barátságtalan délelőttön.

A legnagyobb jóindulattal is csak felejthetőnek mondható reggeli után úgy döntünk, gyorsan meglátogatjuk a város keleti végében álló Belarusz Nemzeti Könyvtár gyémántszerű üvegépületét, amelyet a Szovjetunió összeomlása utáni fehérorosz építészet egyik legfontosabb remekeként tartanak számon. A közeli Kasztricsnyickaja metróállomáson a biztonsági őr már-már rutinból tessékel bennünket a biztonsági átvilágítóhelyiség felé. Kilenc éve ugyanis robbantásos merényletet követett el két férfi ezen az állomáson, a minszki metró pedig azóta nagy hangsúlyt fektet a biztonságra. Az elkövetőket 2012-ben kivégezték. Az átvilágítás után leballagunk a Szovjetunió nagyszerűségét hirdető motívumokkal díszített állomásra. Hamarosan megérkezik a budapesti hármas metró egykori hírhedt szerelvényeihez hasonló, de lényegesen jobb állapotú vonat – irány a külváros.

A teljes méretű kép megtekintéséhez jobb egérgombbal kattintson a képre, majd válassza a „Kép megnyitása új lapon” lehetőséget.<br>Fotó: REUTERS, Shutterstock

Amíg zakatol a szerelvény, ugorjunk vissza kicsit péntek estére. Enyhe az idő Minszkben, a tömeg a városközpontban egyre nagyobb. Most nem tüntetés lesz: a munkahétnek vége, az emberek az óváros valamelyik szórakozóhelye vagy étterme felé indulnak kikapcsolódni. Fiatalok csoportosulnak a történelmi városháza környékén, mi a piros lámpánál állunk, amikor dudaszóra leszünk figyelmesek. A vulica Lenyinán sorban érkeznek az államfőt támogató tüntetők, zöld-piros Lukasenka-zászlókat lengetnek az autókból. A volán mögött nagyrészt fiatal és középkorú nők ülnek, fogadtatásuk vegyes. A többség a járdáról fütyüli le őket, és mutogat nekik, két lány támogatása gyanánt lájkolja a performanszt. Nagyjából harminc-negyven autó után ki is merül a megmozdulás, és megmarad a kérdés: vajon ennyi lenne az elnök minszki támogatottsága, esetleg azért jöttek kocsival, mert vidékről érkeztek?

A tüntetések dinamikája és intenzitása változó

Még aznap este meglátogatjuk a szállásunk melletti sörözőt, amely kellemes csalódást okoz. Orosz, lengyel és belarusz kézműves söröket árulnak, a hely stílusos, akár Budapesten is kiemelkedő szerepet tölthetne be valamelyik belvárosi utcában. A koronavírus nem létezik az országban. Egy házaspárral – legyenek Olga és Viktor – folytatott beszélgetésünk során rákérdezünk a vírusra, amire ők úgy reagálnak, hogy ha a kormány nem tesz semmit, akkor ők mit csinálnának. A Lukasenka-rendszer nem úgy kezelte a járványt, mint Svédország, hanem konkrétan tudomást sem vett róla. „A traktor mindenkit meggyógyít, a földek mindenkit meggyógyítanak – idézzük az államfő márciusi jótanácsát –, egyszerűen dolgozni kell kint a falvakban.” A másik söntésnél a fiatal Maksz azt magyarázza: az emberek érzékelik a járvány jelentette fenyegetést, az első hullám alatt adománygyűjtés is indult a fertőzöttek megsegítésére, de az állam ezt szabotálta. Egyébként a kocsmában az emberek tömörülnek, az utcán, a metrón, a buszon alig látunk maszkot, egy helyet kivéve: a hétvégi tömeges tüntetéseket. Vírusvédelemmel egybekötött arceltakarással már a hatóságok is nehezebben azonosítják a demonstrálókat. Mivel mi nem megmozduláson viseljük, könnyen felismerhető, hogy nem helyiek vagyunk.

Lukasenka-párti tüntetők Minszkben október 14-én.<br>Fotó: REUTERS / Natalia Fedosenko / TASS

A tüntetések dinamikája és intenzitása változó. Viktor elmondása alapján a hétköznapok nagyrészt békések, Minszk egy-egy negyedében vannak apróbb megmozdulások. Péntek este a külkerületekben tüntetnek, a szombat délutánt pedig mindig a nők békés, virágos felvonulásának szentelik. Vasárnap vannak a legnagyobb demonstrációk, amikor a rendőrség összecsap a tüntetőkkel, és tömegesek a letartóztatások városszerte és vidéken egyaránt. A vasárnapi sokkot a nyugdíjasok hétfői felvonulása követi, amelyet a múlt héten szintén erőszakba fojtottak a karhatalmi erők – idős asszonyokat vertek meg és vittek be.

„Csak a bolondok jönnek ide ilyen időkben”

Szombaton a városban sétálva még semmi jele nem volt annak, hogy hamarosan demonstrációk lesznek. Az egyik parkból a győzelmi emlékmű felé tartva a minszki tömegközlekedésben használt, lefóliázott sárga buszokra leszünk figyelmesek a park sétánya mellett. A lesötétített buszokat körbejárva a sofőrülésből egy fáradt katona néz vissza ránk. Hamar távozunk a helyszínről. A ploscsa Peramohi (Győzelem tér) metróállomását félig lezárták, az aluljáróban rendőrök állnak sorfalat, a tér közepén lévő hatalmas obeliszk nem látogatható. A sorfal mögött még több rendőrre leszünk figyelmesek, nagyjából ötven-hatvan fő van kirendelve. A tüntetések alkalmával a metrót gyorsan le kell zárni, hiszen a tömegközlekedési hálózat hamar tud jelentős csoportokat a város egyik pontjából a másikba szállítani.

Lukasenka a támogatói előtt beszél szeptember 17-én.<br>Fotó: Reuters

Délután a Belarusz Állami Cirkusz – igazi szocialista cirkusz segwayező medvével – ajtaján kilépve rögtön beleszaladunk a nők virágos felvonulásába. Több ezer ember sétál a városban, egyesek a ploscsa Peramohi felé, mások az egykor Lenin nevét viselő ploscsa Nyezalezsnaszci (Függetlenség tér) irányába. A ruhadarabok pirosak és fehérek, az idős asszonyok és a fiatal leányok egymást köszöntve, mosollyal az arcukon, virággal a kezükben fejezik ki elégedetlenségüket. A virágok a politikai foglyoknak szólnak, illetve azoknak a halottaknak, akiknek az arcképe mécsesek és koszorúk szegélyében a ploscsa Nyezalezsnaszci mellett álló Szent György-szobornál tekint ránk. Sokan vannak, nagyrészt fiatal férfiak. A tüntetések kezdete óta hat ember vesztette életét, a pontos szám azonban nem ismeretes. A virágos felvonulás a béke és összetartás erejét adja, szinte már felemelő érzés, amikor egy hetvenes éveiben járó néni vörös szegfűvel a kezében ránk mosolyog. A varázst csupán az töri meg, hogy a sugárúton egy tucat kommandósokkal teli, elsötétített kisbusz forog, folyamatos kameratűzben tartva a járdán vonulókat – még csak nem is próbálják kerülni a feltűnést. A szombati felvonulás békés véget ér, mi pedig meglátogatjuk kedvenc kocsmánkat, hogy beszélgessünk a helyiekkel.

Olga és Viktor a szerencsések közé tartoznak, mindketten a magánszektorban dolgoznak. A külvárosban élnek egy háromszobás lakásban, egyik szobában a gyermekük, a másik szobában a két kutyájuk. Viktor harcedzett, szakállas, zord külsejű, középkorú férfi: tizenöt évvel ezelőtt heteket töltött börtönben egy ellenzéki megmozdulás után. Olga az informatikai szektorban dolgozik, fizetése éppen elégséges a megélhetéshez, azonban szüleit is neki kell támogatnia. „Belaruszban egy állami alkalmazott havi fizetése nem haladja meg az 500 rubelt” – mondja Olga, kiemelve, hogy ebből a külső kerületekben 250 rubel a lakhatás, 50 rubel az internet-előfizetés. Az árak valamivel alacsonyabbak a magyarországi színvonalnál, de volt már olyan, hogy a tej egy nap alatt a tízszeresére drágult. „Nyakig állunk az adósságban, a magánszektor nem igazán erős, mindenki állami kitartott” – meséli az asszony. Állítását mi is visszaigazoljuk, hiszen a metróban csak a beengedést négy ember végzi, és akkor még nem beszéltünk a peronőrökről.

Ellenzéki nőtüntetés október 7-én.<br>Fotó: REUTERS / Stringer / TASS

Viktor nem érti, mit keresünk itt, szerinte a turistáknak most inkább Vilnius felé kellene venniük az irányt, hiszen „csak a bolondok jönnek ide ilyen időkben”. Ezt a narratívát erősíti a hely tulajdonosa, Pjotr is, aki kicsit bizalmatlanabb velünk szemben. A törzsvendégek hősként ünneplik, nemrég szabadult, picit görnyedt járása két törött bordáról árulkodik. „Vasárnap délelőtt vettem az utca végén kebabot, séta közben vittek el a rendőrök” – meséli Pjotr. Három napot töltött a fogdában, miután a nyílt utcán verték meg és tuszkolták egy kisbuszba. Arra a kérdésre, hogy vasárnap itt maradjunk-e Minszkben, csak annyit válaszol, hogy „menjetek Vilniusba, a legjobb lehetőség most csakis Vilnius”. Ezt még elismételgeti párszor, majd feláll az asztaltól, és elvonul hátra. A sörözőt decemberben nyitotta, azóta jött egy pandémia, majd a politikai válság – vészterhes idők.

„Lukasenka mellett nagyrészt azok az emberek állnak, akiknek ez is elég” – jelenti ki Olga, hozzáfűzve, hogy sokan még a szocializmusban élnek, és egyszerűen nincs igényük másra. „Elég, ha egyszer egy héten van hús az asztalon, nem utaznak külföldre, nyugaton sosem jártak” – egészíti ki párját Viktor. Elmeséli, hogy az állami médiában olyanokkal riogatják az embereket, hogy nyugaton állatos bordélyházak vannak, és Norvégiában legális a pedofília.

Nehéz elhinni, hogy a választók négyötöde az elnökre voksolt

Viktor és Olga a nászútjukat Budapesten, Bécsben, Prágában és Varsóban töltötték, Olgának Prága a kedvence, Viktor Budapestet zárta a szívébe. „Sok a hajléktalan, de szeretem a romos házakat és a hangulatot” – mondja a férfi. Igaza van, hiszen Minszkben mi sem láttunk hajléktalant, Lukasenka szociális foglalkoztatása legalább eredményes. Olga biztos benne, hogy hamarosan változás fog bekövetkezni, szerinte a következő öt évben rendszerváltás lesz Belaruszban. Szerinte az emberek eddig idegenek és hidegek voltak egymáshoz, a megmozdulások és a széles körű ellenállás azonban közösségeket kovácsolt, új fejezetet nyitva a társadalom szocializációjában. „Eddig a telepen szomszéd a szomszédnak irigye volt, most mégis közösségek szerveződnek, az emberek számítanak egymásra, és segítik egymást” – meséli Viktor. Úgy látja, a vidék eddig Lukasenkáé volt, azonban már ott is változás következett be. Mindketten azt mondják, hogy vasárnap kora reggel utazzunk el vidékre, ne maradjunk a városban, ugyanis veszélyes: a hatóságok bárkit elvihetnek és bármeddig benntarthatnak, nincsen semmilyen visszatartó erő. Megiszunk még egy pohár sört, és elköszönünk tőlük. Tudjuk, hogy vasárnap nem megyünk vidékre.

Szigorúan ellenőrzött utcasarkok

Vasárnap a nemzeti könyvtár megszokást igénylő épületének megtekintése után ismét metróra szállunk, a vonat hosszasan várakozik az állomásokon, a járművezető érthetetlen monológot motyog a mikrofonba – annyit azért kiveszünk belőle, hogy valamelyik állomáson most nem állnak meg a szerelvények. A belvárosi szakaszra érve a helyzet egyértelműbbé válik: a vonat az összes állomáson áthalad, ahol a tüntetőknek esetleg kedvük lenne leszállni, így nekünk is a némiképp kieső vasútállomástól kell visszakutyagolnunk a lakáshoz az egyre sűrűbb esőben. Kihalt utcákon járunk, még egy rendőrautó sem téved erre, az út szélén kényszerpihenőre küldött buszok várják, hogy folytathassák útjukat. Csend honol a városban.

A vulica Kamszamolszkaja és a vulica Internacijanalnaja sarkán harminc-negyven főből álló rohamrendőrsorfalba botlunk, a pajzsok egyelőre leeresztve, a rendőrök feszülten kémlelik a sétálóutcát. Bevillan, amit Maksz mesélt valamelyik este: a különleges belügyi alakulat, az OMON (más néven AMAP) emberei állítólag egyre kevésbé motiváltak a rendfenntartásban, a parancsnokok pedig nekiálltak terjeszteni, hogy a tüntetők azért próbálják lerángatni róluk a símaszkot, hogy azonosításukat követően megölhessék a családtagjaikat. Ki tudja, biztosan sokan vannak közöttük, akik el is hiszik ezt.

Akcióban Lukasenka rendőrsége október 11-én.<br>Fotó: REUTERS / Natalia Fedosenko / TASS

Felszaladunk a lakásba esernyőért, közben a Twitteren nézzük a fejleményeket – a közeli gyorsétterem előtt már vízágyúzzák a korábbi megmozdulásokhoz képest szerény tömeget, és eldurran egy-két füstgránát is, így sietve arrafelé vesszük az irányt. A sarkon közben összepakoltak a rohamrendőrök – talán mégsem számítanak nagy összecsapásra? A gyorsétterem előtti kereszteződésnél viszont nyugodt a helyzet. A szemerkélő esőben néhány tüntető fehér-piros-­fehér zászlót lenget, egy idősebb férfi nádsíppal zajong. Egy csapat rohanó fiatalra leszünk figyelmesek, szemünkkel követjük őket, de hamar kiderül, hogy ők sem a rendőrattak elől menekülnek, hanem a megállóban várakozó trolibuszhoz sietnek. A tömegoszlatáshoz használt, vörösre festett víz közben tócsákba gyűlik az úttesten.

A pár száz méterre álló felüljárón három fiatalember várakozik. Egyikük fehér-piros-fehér zászlóval a kezében felmászik a felüljáró korlátjára, és mintha valami kelet-­európai Delacroix-paródiát adna elő, égnek emeli jobb kezét, a lent elhaladó autósok dudálnak neki. Megfigyelő álláspontra helyezkedünk egy közeli kávézó teraszán, a másik két fiú távcsővel a kezében a sugárutat kémleli – itt valami lesz! A felüljáró korlátjának támasztott sárga közbringa csak később tűnik fel, a kép gyorsan össze is áll: a fiúk nyilván le akarják hajítani a biciklit a felüljáróról egy arra járó alkalmasabb rendőrautó motorháztetejére. Sejtjük persze, hogy a korpa közé kerülőket Minszkben is megeszik a disznók, de azért feszülten figyeljük a fiúkat, a zászlós le is ugrik a korlátról, a biciklihez lép, felemeli, de végül inkább visszateszi a járdára, és a zászlót törölköző gyanánt a dereka köré csavarva távozik a helyszínről. A lánglelkű fehérorosz forradalmár a szomszéd sarkon kifeszített zászlójával még gyorsan odaguggol egy közlekedési rendőrautó mellé, a másik két srác gyorsan kattint róla egy képet az Instára, aztán mennek tovább a dolgukra – a kormánybuktatás, úgy tűnik, elnapolva.

Sokan még a szocializmusban élnek, és egyszerűen nincs igényük másra

A Frunzenszkaja felől közben egyre nagyobb tömegben érkeznek az emberek, néhányan zászlót lobogtatnak, másoknál a felvonulásokon szintén divatos piros-fehér esernyőt lehet látni. Dübörög a Peremen a bluetooth-os hangszórókból, kicsit majálisbenyomása van az embernek, csak rosszabb az idő, és hamarabb jár el a rendőrök keze. Az utca egyik oldalát elzárták a forgalom elől, a másik oldalon közlekedő autósok túlnyomó többsége viszont folyamatos dudaszóval és integetéssel biztatja a felvonulókat – ez alapján nehéz elhinni, hogy a választók négyötöde Lukasenkára voksolt. Maksz szerint az elnök hihetetlenül hiú, ezért „nyer” mindig nyolcvan százalékkal. Az emberek viszont nem csak emiatt vonultak utcára. „Mert az egy dolog, hogy hülyének néznek bennünket, ahhoz már sokan hozzászoktak – magyarázta a fiú korábban –, de a kormány semmit nem tett a koronavírus ellen, a rendőrök pedig erőszakosak a tüntetőkkel, és ezt már nem tűrhetjük el.”

Rendőri erőszaknak ezen a helyszínen mindenesetre nincsen sok nyoma, sőt még az elfüggönyözött kisbuszok sem cirkálnak a felvonulókkal párhuzamosan. Csak a sarokra kiállított néhány közlekedési rendőr figyeli a tömeget fáradtan. Az egyenruhások többsége beszélgetőtársaink szerint egyébként egyetért az ellenzéki követelésekkel, de a parancsuralmi rendszerek logikája nyilván nem ad helyet véleménykülönbségeknek.

A gyorsétterem elé érve oszlani kezd a tömeg: vannak, akik az időközben megnyitott metróban tűnnek el, mások a trolihoz szaladnak, néhányan pedig elszívnak még egy cigit, miközben zászlójukkal az úton elhaladó, dudáló autósoknak integetnek az ólmos ég alatt. Sötétedik az ég Minszk fölött, és bár ma este felkapcsolják a közvilágítást, az utcák félhomályosak, hála a nemrég telepített ledes fényeknek.

A Köztársaság-palota mögött várakozó katonai teherautók vastag füstpamacsokat eregetve a laktanyák felé indulnak. A téren maradó maszkos katonák gépkarabéllyal a vállukon éppen az épületet körülvevő kordont bontják – alighanem megnyugodtak, hogy ma nem volt szükség a fegyverekre. Kettesével cipelik a kerítéselemeket a palota alagsorába, egyiküknek nem jutott pár, ő segélykérően néz körbe, rajtunk is megállapodik a tekintete. Ki tudja, a következő vasárnap talán nagyobb szükség lesz rájuk.

Címlapképen: Tüntető néz szembe a rendvédelmi erőkkel a történelmi belarusz zászlót lobogtatva. Fotó: REUTERS 

Összesen 39 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

mocskos soros kitartottak ott se nyugszanak

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés