Marxizmus, feminizmus, és az LMBT-lobbi

2020. október 21. 11:12

Párkányi Eszter–Koskovics Zoltán
Alapjogokért Központ
A szélsőbal tíz árnyalata – hetedik rész.

Elsőre talán furcsának tűnhet a marxizmus és a feminizmus „házassága”. Azonban, amint az írásunkból is kiderül, több közös van bennük, mint azt sejtenénk. Ahogyan korábbi cikkünkben már kifejtettük, a kulturális marxizmus térnyerésének egyik legfőbb eszköze az identitáspolitizálás, amely különböző tulajdonságok, így többek között a nem, az etnikum, vagy éppen a szexuális orientáció alapján képez „elnyomó” és „elnyomott” csoportokat. A cél pedig ezen kisebbségeknek a felszabadítása mind a patriarchátus, mind a kapitalizmus „elnyomása” alól. Hogyan akarják mindezt megvalósítani? Milyen szerepet játszanak a feministák és az LMBT-közösség a kulturális marxisták „világmegváltó” terveiben? Ezekre a kérdésekre keressük a választ cikksorozatunk legújabb részében.

A kulturális marxisták célja a kisebbségek felszabadítása, és ezen csoportok egyesítése a patriarchátus és a kapitalizmus „elnyomó” struktúráinak felszámolásáért folyó küzdelemben. Ezért a fennálló rendszer elleni harcban vállt vállnak vetve vonulnak fel a feministák és az homoszexuális mozgalom tagjai is. A polgári demokratikus társadalom szétrobbantásához teljes felforgatásra van szükség, erre pedig a legalkalmasabb mód, ha az alapoknál kezdik: a házasság, a család, és a természetes férfi-női szerepek aláásásával. Mint általában a kulturális marxisták esetében, itt is több évtizedes folyamatról van szó, egy „hosszú menetelésről”, melynek eredménye láthatóan kezd beérni. 

Ha meghalljuk a „feminizmus” szót, nem feltétlenül ugyanarra gondolunk: ennek oka, hogy több hulláma és irányzata is létezik. A feminizmus első hulláma a nők egyenjogúságának eléréséért folytatott küzdelem volt, melynek során többek között választójogot, az örökléshez, és hivatásuk megválasztásához való jogot követeltek maguknak a „gyengébbik nem” tagjai. S míg a célok nemességével mindenki egyetért, sokan nincsenek tisztában a nőmozgalmak gyökerével: a marxizmussal. A feminizmus ugyanis eredetileg baloldali, antikapitalista mozgalomként indult, első képviselői közül sokan marxista kommunisták voltak (többek között Sylvia Pankhurst, Alexandra Kollontaj, Clara Zetkin, Rosa Luxemburg). A mozgalom több korai képviselője úgy vélte, hogy nem elég felszabadítani a nőket, hiszen a jobb gazdasági helyzetben lévő nők is „elnyomják” a kevésbé szerencséseket, ezért meg kell szüntetni az osztályokat. A patriarchális elnyomás bölcsőjének pedig magát a családot tekintették, hiszen szerintük még a legkisemmizettebb munkás is uralkodhat felesége és lányai felett.  A patriarchátus és a kapitalizmus szerintük összefonódó rendszerek: nem egymásból keletkeztek (a patriarchátus korábban létezett, mint a kapitalizmus), de hatnak egymásra, tehát a feminizmusnak és a marxizmusnak is szüksége van egymásra az ellenük folytatott küzdelemben. 

A feminizmus második, az 1960-as és 1970-es években indult hulláma az elsőnek a kritikája és újragondolása volt. Ebben az új szakaszban elsősorban a nők „szexuális felszabadulásáért” folyt a küzdelem, ennek részeként az USA-ban is az abortusz legalizálásáért harcoltak a feministák, és el is érték céljukat. Az ideológiának ez az időszaka kimondottan radikálisnak tekinthető: a „szeparatista feministák” egyenesen azzal vádolták a heteroszexuális nőket, hogy „az ellenséggel hálnak”, ezért sokan a szélsőségesek közül „politikai leszbikusnak” titulálták magukat. Az amerikai második hullámos feminista mozgalom Betty Friedan 1963-as, A női misztikum című könyvével indult. Úgy látta, hogy a háztartásbeli nők vélelmezett boldogtalanságának oka a rájuk kényszerített társadalmi elvárásokban keresendő, melyek szerint csak anyaként és a családban teljesedhetnek ki. A háztartásbeli családanyákat úgy írta le, mint „egy kényelmes koncentrációs tábor foglyai”. A „gender feminizmus” szellemi anyjának Simone de Beauvoire-t tartják, aki Friedanhez hasonlóan negatív véleménnyel volt a családról. Szerinte a hagyományos házasság és a család, a gyermeknevelés a rabszolgasághoz hasonló, és a nők felszabadulásának kulcsa a szexuális forradalom. A „gender” szó alatt ők a társadalomban játszott nemi szerepeket értik.

A feministák ekkor kezdték el támogatni a „genderek” eltörlését, felszámolását is, hogy a nem többé ne határozhassa meg az emberek társadalomban elfoglalt helyét, a férfiak ne „uralkodhassanak” a nők felett. A szexuális forradalom, valamint a hagyományos házasság és családmodell meggyengítése mögött a „gender feminizmus” és a kulturális marxizmus húzódik meg, mint ideológia. Napjainkra sikerült elérniük az USA-ban is a társadalom legalapvetőbb pillérét jelentő hagyományos család intézményének meggyengítését: egyre több a válás, az egyedülálló szülő, a házasságon kívül született gyermek.  A gender feministák és az ő ideológiájukból táplálkozó queer identitáspolitika legújabb vadhajtását pedig a transzneműek jogaiért való küzdelem jelenti. Amennyiben győzedelmeskednek, végleg megszűnnek a biológiailag determinált nemek, hiszen a férfi és női identitás között egyfajta átjárhatóságot biztosít a transzneműség. 

Elmondható, hogy a nyugati társadalmakban, Európában és az Egyesült Államokban a történelem során soha nem voltak még ilyen jó politikai-gazdasági-társadalmi helyzetben a nők. Vannak azonban, akik nem így látják: a feminizmus harmadik hullámának tábora tagadja, hogy megvalósult volna a nemek közti egyenlőség. A második hullámú feminizmussal szemben azért kritikusak, mert szerintük az kizárólag a középosztálybeli, nyugati fehér nők érdekeit tartotta szem előtt, nem vette figyelembe a fekete, ázsiai, vagy éppen a transznemű nők speciális, sokszorosan elnyomott helyzetét, magyarán nem épített a különböző „elnyomott” identitáscsoportok összejátszására, tehát nem volt interszekcionális. Manapság azonban már a feminizmus szerteágazó - számos irányzata van, melyek gyakran ellentmondásba is kerülnek egymással. Azonban, ha az ügy megköveteli, képesek összefogni. 

A progresszív ideológia úgy működik, mint egy bicikli: ahhoz, hogy mozgásban maradjon, haladjon, folyamatos hajtóerőre van szüksége. Ezért láthatjuk azt, hogy hiába érték el a feministák a nők egyenjogúságát, hiába válik világszerte egyre inkább elfogadottá az LMBT-kurzus, folyamatosan új elérendő célokat tűznek ki maguk elé. Ezek a célok pedig mind radikálisabbak, mint az előzőek. Megállapítható, hogy a feministák már az 1970-es években összefogtak az homoszexuális közösséggel annak érdekében, hogy a véleményük szerint a nőket, valamint a homoszexuálisokat és transzneműeket is elnyomó, heteroszexuális férfiak uralma alatt álló patriarchális, kapitalista társadalmat lebontsák. Ezen a ponton céljaik találkoznak a kulturális marxisták majdnem egy évszázados vágyaival, ahogyan Antonio Gramsci olasz kommunista megfogalmazta, a „felépítmény” megszűntetésével, és ennek érdekében a különböző kisebbségek erőinek egyesítésével. 

Ennek az évtizedek óta zajló folyamatnak a beérésével találkozhatunk napjainkban: feministák harcolnak a férfiak ellen, homoszexuálisok a heteroszexuálisok ellen, és a transzneműek a ciszneműek (értsd: normális nemi identitással rendelkezők) ellen. Újratöltött, neomarxista osztályharc zajlik. A feminizmus és az LMBT-ideológia mindannak a tagadása, amire a férfiak és a nők hivatottak: egymást kiegészítve, családi szeretetközösségben felnevelni a következő nemzedéket. 

Összesen 29 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

A nők kivívták maguknak a traktoristasághoz való jogot, a malterjulcsaság szerepének betöltését és a gyárimunkásság örömét.

Ezt nem tudtam. De azt igen, hogy a házunk pincéjében oroszok által megerőszakolt lányról és ennek a játszótársammá vált kisfiú eredményéről nem lehetett beszélni.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés