A mór mehet?

2020. október 15.
A Törökországot immár két évtizede kormányzó, vallásos Igazság és Fejlődés Pártja és az egyiptomi gyökerű, de nemzetközi hálózattá fejlődő Muszlim Testvériség eltérő körülmények között keletkezett, és különböző ideológiát vall, útjai mégis az évek során számos alkalommal keresztezték egymást.

Sayfo Omar írása a Mandiner hetilapban.

Miért maradt le az arab világ a Nyugat mögött, és vált kulturális és gazdasági központból egyszerű gyarmattá? Ez volt a fő dilemmája a 19. század végi arab reneszánsz gondolkodóinak, és különböző megközelítésekből próbáltak gyógyírt keresni hazájuk problémáira. Voltak, akik a modernizáció útját az európai és török nacionalizmus adaptálásában látták. Egyes muszlim gondolkodók szerint viszont a hanyatlás annak az eredménye, hogy népeik letértek az Isten által számukra kijelölt útról, elkezdtek más kultúrákat és rendszereket utánozni, így a megoldást egyedül a vallási iránymutatáshoz való visszatérés jelentheti. E gondolatból kiindulva szervezett politikai mozgalmat egy egyiptomi iskolai tanár, Haszan el-Benná, amikor 1928-ban megalapította a Muszlim Testvériséget. El-Benná nem a gyors politikai hatalomátvételben, hanem a társadalom lassú, alulról végbemenő „visszaiszlamizálásában” látta az utat, ami egy idő után szükségszerűen a politikai rendszer átalakulásához is vezet.

„A kapcsolat szorosabbra fonása momentán nem érdeke Törökországnak”

Értelmiségi mozgalomként indult

El-Benná és a Muszlim Testvériség későbbi vezetői így kerülték a konfliktust, általában nem kérdőjelezték meg az európai mintákat követő arab politikai rezsimek legitimitását. Az egyiptomi állammal való viszonyuk azonban hullámzó volt. A kapcsolatok megromlásáért sokat tett a vallási végzettséggel nem rendelkező, a Muszlim Testvériséghez kötődő közíró, Szajjid Kotb, aki 1948 és 1950 közötti amerikai tanulmányútja során a nyugati kultúra ádáz ellensége lett, majd hazatérvén összeütközésbe került Gemál Abden-Naszer elnökkel, ami miatt börtönbe vetették, majd kivégezték. Mivel életműve befejezetlen maradt, írásaiból könnyen kiolvasható a kormányokkal szembeni fegyveres harc legitimizálása.

A Muszlim Testvériség aktivistái jellemzően orvosok, ügyvédek és más értelmiségiek voltak, akik közhasznú és jótékony tevékenységükkel lassan, de biztosan hálózták be a társadalom leszakadó rétegeit. Noha követőik többsége elítéli az erőszakot, a mozgalom számos későbbi dzsihádista – köztük az al-Kaida-vezér Ajman az-Zavahari  – öntudatra ébredéséhez jelentette az ugródeszkát. Mivel a 20. században Egyiptom az arab világ intellektuális központja volt, a Muszlim Testvériség gondolatai népszerűvé váltak, és a szervezet az egész régióra kiterjedő hálózatot hozott létre. Térnyerését segítette, hogy egységes ideológiája soha nem volt, így mindenhol a helyi viszonyokhoz alakították. Aktivistái között a szúfi hagyományok követőitől a funda-
mentalista szalafitákon át a liberálisokig számos irányzat képviselteti magát. Az erőszakhoz és az adott ország 
kormányához való viszonya mindig azon múlt, hogy aktivistái mely társadalmi csoportból kerültek ki, és milyen közeget képviseltek. Szíriában az alavita elit által partvonalra szorított szunnitákból szerveződtek illegalitásban, Kuvaitban az emírrel együttműködő szunnita elit részeként a kormányba is betagozódtak, Tunéziában az Újjászületési Mozgalom (Harakatu an-Nahda) a parlamentáris rendszer része lett, Gázában az Iszlám Ellenállási Mozgalom (Hamasz) pedig egyik nézőpontból terrorszervezetként, másikból pedig felszabadítási mozgalomként szerveződött meg. Noha létezik egy laza kapcsolat a nemzeti csoportok között, decentralizáltan, egymástól függetlenül működnek.

Címlapképen: A Muszlim Testvériség mintaként tekint Erdoğan pártjára, amiért végbevitte Törökország újraiszlamizálását. Fotó: Shutterstock

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés