Az Orbán-cikk tanulságai: jobboldali populizmus helyett „új szalonok”?

„Orbán cikkében immár nem formál igényt arra, hogy a teljes »európai civilizáció« védelmezőiként definiálja a magyar, vagy V4-es szerepet, sőt, látványos aggodalommal figyeli, ahogyan az EU lecsúszik az általa kívánatosnak tartott, egységes »fegyverkezési versenyben«. Úgy tűnik tehát, hogy miközben a »Sorosbrüsszel« helyenként még mindig előjön elég eklektikus koncepciójában, mint fő fenyegetés, aközben itt már csak Európán belüli nézeteltéréseket lát, eredményként csupán azt rója fel maguknak, hogy »elhárították« a Nyugat »beavatkozási kísérleteit«, de az ambíciók immár nem a globális színtéren jelennek meg.

Az új szöveg, megannyi kényszeredett ismétlése mellett, tehát inkább szól arról, hogy Orbán igyekszik demagóg, »népi« imidzsétől elmozdulva »kereszténydemokrata-konzervatív« politikus színében feltűnni, nacionalizmusát is inkább idézi Jorám Hazonytól, a mostanában műkedvelő szinten politikafilozófiát írogató izraeli bibliatudóstól (akinek Orbán által láthatóan kedvelt művét, »A nacionalizmus erényét«, nyugati jobboldali körökben történelmietlensége és félműveltsége miatt 2018-ban számos kritika érte), mint a 2010-es évek hőseitől, Alain Finkielkrauttól, vagy az őt még mindig igencsak kedvelő Frank Fürediék »jobboldali populizmus« elméleteiből.

Hazony ugyan »konzervatív nacionalistának« tartja magát, és az amerikai jobboldal egyik fő orgánumában, az American Affairsben mint annak képviselőjét is idézik, ugyanakkor az ő műve éppen, hogy elsősorban a liberális demokráciaelméletekhez hasonlóan elitista, nem rendszerellenes nacionalizmus, hiányzik tehát belőle az a »lázadó imidzs«, ami eddig Orbán erőltetett fejtegetései során.

Nem tudni, ez mennyire jelez ez tartós, új irányt az általa emlegetett, 2022-es »nagy ütközet« előtt, az viszont látszik az írásból, hogy az eddig viselt »népi lázadó« gúnyáját a globális ügyek iránt mindig nagyon érdeklődő Orbán Viktor számára immár végképp szűknek bizonyul, helyette, valamiféle »konzervatív ellenelit« szószólója kíván lenni.

Az nem világos azonban, miért kellene nemzeti ügynek, a magyar társadalom ügyének tekintenünk, melyik szalonba kéne járnia éppen az eddig Brüsszelben forgolódó magyar liberális értelmiségnek, miközben egy ilyen bő lére eresztett fejtegetésben arról, hogy a válságok sorozatától, a klímakatasztrófától, a közegészségügy szétrombolásától és a munkajogok eltűnésétől hogyan védi meg a kormány magyarok millióit, ismét egy árva szót sem ejtenek.”