„Karácsony Gergelyen elhatalmasodott valami. Valami új. Valami olyasmi, amit eddig még nem produkált a zavart és sokfelől, de elsősorban inkább balról befolyásolt, ingatag személyisége. A főpolgármester úr ugyanis mostanáig mindössze két személyiséggel ajándékozta meg a politikája iránt érdeklődők szűk, ám lelkes táborát. Van ugye az egyik, akit nevezzük Áldozat Gerinek. Őt onnan lehet felismerni, hogy amint meglát egy baráti-baloldali/ függetlenobjektív-újságírót, azonnal áldozati pózba vágja magát, tehát reflexszerűen felhúzza mindkét szemöldökét, kifordítja pihe/puha-smirglit, kalapácsot, szöget, tiplit, ásót, fejszét – sosem látott és fogott szociológus tenyerét, majd sírós, már-már női hangon nekiáll panaszkodni, árulkodni, nyafikázni. Mert Áldozat Gerit mindenki bántja. Pedig Áldozat Geri nem tehet semmiről, Áldozat Geri ott sem volt, vagy ha igen, csak tehetetlenül és tétlenül szemlélte az eseményeket: Áldozat Geri csak egy áldozat.
A másik eddig ismert személyisége pedig Dacos Szemtelen Gergely. A továbbiakban DSzG. DSzG-t akkor láthatjuk, ha olyan újságíróval találkozik, akinek nem lesz azonnal nedves a csúnyája, amint meglátja a drága jó főfőfőpolgármester urat, aki nem csak simogatja, ölelgeti, büfizteti, és féltőn betakargatja, hanem a fülig szerelmes Indexesekkel ellentétben valódi kérdésekkel próbálja zaklatni. (Mégiscsak hatalmi pozícióban van az a jóember.) Például, hogy miért is nem nácizmus zsidókat listázni, vagy, hogy rendben van-e, hogy hetekig nem volt háziorvos a Pesti úti idősek otthonában. Ilyenkor DSzG egy mérges és dacos kis hisztérikává változik, aki zavarában és sértettségében hajlamos olyan náci gyűlöletbeszédekkel előrukkolni, amelyek előtt maga a zsidólistázó Gyöngyösi Márton is elismerően megemelné a kalapját. (Meg is emeli.)