A város mindenkié?

„Nagykörút, a Nyugati és az Oktogon között július 3-án, pénteken kora délután. Fullasztó hőség. Talán ezért is választotta pihenőnek a köztéri padok egyikét-másikát néhány hajléktalan.

Félmeztelenül, elnyúlva alszanak rajtuk. Vajon ezért rakták a padokat oda? Akik nem álmosak, azok közül sokan az úttest szélén ülnek, beszélgetnek, eszegetnek, iszogatnak. Nem kell félniük az autóktól, azok a belső sávban araszolnak ötpercenként egyméteres sebességgel. Péntek lévén nyilván hazafelé vagy kifelé a városból. A külső, immár kizárólag a kerékpárosoknak fenntartott sávban az alatt a huszonöt perc alatt, amíg módomban állt megfigyelni a körúti »dolce vitát«, mindössze egyetlen biciklis kerekezett az Oktogon felé. A járdán ezen idő alatt négy.

Hogy ez utóbbiak miért nem a nekik megajánlott úttestet választották, nem tudom. A körúti járda amúgy ronda és koszos. A telefonfülkék ugyebár már régen eltűntek, az utcai készülékeket manapság plexidobozfélék védik. Alattuk rengeteg szemét. Ám nem csak alattuk. A szemetesládák alatt is. Az üzletek többségének portálja piszkos és csúnya. Erről jut eszembe, hogy életem első franciaországi útján – a hatvanas évek legvégén – szerencsémre a Champs-Élysées sugárúttól ötven méterre laktam. Minden reggel sétáltam egyet a gyönyörű palotákat s nem utolsósorban a világmárkákat áruló butikokat nézegetve. Meglepődve láttam, hogy az elárusítók, tűsarkúban és rendkívül elegáns ruhákban seprűt, lapátot fogva fölseprik az üzlet előtti járdát, majd megtisztítják a butik portálját, hadd csillogjon-villogjon az üveg. S nem esett le az aranygyűrű az ujjukról.

A mi világvárosunk, Budapest mára ugyancsak átvette azt a világdivatot, hogy a vendéglők, kávézók kitelepednek az utcára. Sokan kedvelik ezt a módit, én nem szeretek benzingőzben, az utca zajában kinn üldögélni, de ez magánügy. A körút is tele van ilyen kiülős vendéglőkkel. A sétát mindenesetre nem teszi kellemesebbé az említetteken túl az sem, hogy a levegőt ételszagnak hívják arrafelé.”