Ki gondolta volna a neokonzervativizmus és a liberalizmus fénykorában, hogy eljöhet egy pillanat, amikor az elégedetlenség nem a szélsőjobbról, hanem a szélsőbalról érkezik majd?
A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója
Manapság, amikor a baloldal szó hallatán sokaknak – és lesajnáló módon – az MSZP jut eszébe, talán nem lesz érdektelen, ha a baloldaliság kérdését egy kicsit másképpen, mondhatni: átfogóbb módon közelítjük meg. Ennek a megközelítésnek az a kiindulópontja, hogy harminc évvel ezelőtt valamennyi nagy ideológia nagyjából egyforma eséllyel indult a demokratikus politikai versenyben. Látszólag persze ez nem így volt, hiszen az MSZP – mint a néhai állampárt utódpártja – hátránnyal indult, s a közönség 1990-ben meg is büntette. De ez a hátrány csak látszólagos és rövid távú volt, mert 1994-ben az MSZP hatalmasra növekedve tért vissza a hatalomba, s a párt egészen 2010-ig a magyar demokrácia egyik pólusának kulcstényezője maradt.
Igen ám, de 2010 után minden a visszájára fordult és az MSZP ma kis pártnak számít. Küzd azzal, hogy valamiféle identitásra tegyen szert, de látható módon nehezen boldogul. Összeroppanása és útkeresése azonban mélyebb elemzést igényel. Ehhez szeretnék néhány skiccel hozzájárulni. Állításom az lesz, hogy a baloldal volt az, amely a másik két ideológiai áramlattal szemben az elmúlt harminc év nagy vesztese.
s ez napjainkig így maradt.
A neokonzervatív paradigma a '90-es évek elején
Talán kevesek gondolnak manapság arra, hogy az unalomig idézett tétel (A „történelemnek vége van” nem egy liberális, hanem egy neokonzervatív tétel volt. Francis Fukuyama (merthogy tőle származik a mondás) soha nem volt ideológiai értelemben liberális, ő annak a neokonzervatív áramlatnak a szószólója volt, amely Nyugat-Európában az 1970-es évek második felétől erősödött meg és a rendszerváltás idején a legmasszívabb támasza volt a kelet-közép-európai demokratizálódásoknak.
Ebből a kiindulópontból formálódott ki az új demokráciák felépítésének és megerősítésének teóriája, amely a 90-es évtized legmeghatározóbb elmélete. E szerint itt vannak az új demokráciák, amelyeket mielőbb konszolidálni kell, s nem csak az intézményeket, hanem a társadalmat is, azaz: csak akkor lesznek az új demokráciák sikeresek, ha az elitek és a társadalom szintjén lezajló változások nem ölik ki egymást. Egyszerűen szólva: ha az elitek és a társadalom nem fordul szembe egymással.
A neokonzervativizmus tehát népszerű tan volt, és a '90-es években nem különösebben zavart senkit, hogy a tan a történelem ellenében volt népszerű. Ez akkor (ellentétben a mai időkkel) nem sokakat zavart, hiszen akkoriban mindenki a jelenben élt és az átalakulás problémáira kereste a választ.
A liberalizmus összekapcsolódása az európaizálódással
A másik rendszerváltó teória fokozatosan fejlődött ki, illetve váltott alakot. Az első, amit hangsúlyozni kell, hogy a demokratikus ellenzék által az 1980-as években kifejlesztett liberalizmus az 1990-es évek végére módosult, és egyre inkább összefonódott az európai felzárkózással. Az SZDSZ előtti, '80-as évekbeli liberalizmusnak ilyen optikája nem volt, és Magyarország geopolitikai helyzetéből következően nem is lehetett.
Ám az 1990-es években az SZDSZ válik a csatlakozás egyik legerőteljesebb szószólójává.
Ezt a liberális vonalat nyugodtan nevezhetjük mintakövető liberalizmusnak.
A magyar történelemből jól ismert témáról van szó, arról, hogy amikor lehetőség nyílik rá, az elit egy tekintélyes részében felébred a szándék a Nyugathoz való mind erősebb azonosulásra. Itt ez az idő az 1990-es években jön el, amikor egyébként is felmerül az Európai Unióhoz való csatlakozás.
Most számunkra nem az az érdekes – mint esetleg sokan gondolják -, hogy az SZDSZ mennyire volt empatikus ebben a folyamatban és mennyire volt képes tolerálni a tőle eltérő Európa-értelmezéseket. Bizonyos, hogy az említett mintakövető mentalitás mellett a 90-es évek közepén jelenik meg az általam mintaformálónak nevezett attitűd, s a kettő között ettől kezdve folyamatos lesz az ellentét és a feszültség.
De a lényeg mégis csak az, hogy a liberalizmus nagymértékben formálja ennek a kornak a gondolkodását, és formálja mind a mai napig.
A szociáldemokrácia bizonytalan identitása
Mint említettem: a harmadik ideológiai áramlat az átmenet utáni időszakban nem tud olyan szellemi innovációt felmutatni, mint a másik kettő. A rendszerváltás utáni neokonzervativizmusból itthon – már a Fidesz vezető szerepével – nemzeti konzervativizmus lesz; míg a liberalizmus az európai egység vezető ideológiájává válik. A manapság szuverenista-globalista ellentétnek nevezhető konfliktus két oldalán tehát két ideológia áll: a konzervativizmus és a liberalizmus.
Ebben a konfliktusban pedig
Az 1994-es, Horn-féle baloldaliság valójában azzal küszködött, hogy eldöntse: az MSZP a kisemberek pártján áll (mint ezt sokan elvárták volna tőle), vagy vegyen irányt egy erőteljesebben internacionális irányban, ami a gazdaságpolitika fókuszát teljesen újrarajzolja.
Az MSZP ideológiai arcélének újrarajzolására jött létre a nemzetközi honosítással itthon is megjelenő harmadikutas baloldaliság: a gyurcsányizmus. A 2002 és 2010 közötti időszaknak azonban az a legnagyobb jellemzője, hogy az immár újsütetű szociáldemokrata elmélet tartósan nem tud befurakodni a konzervativizmus és a liberalizmus közé. A Fidesz 2006 után uralmába veszi a pártpolitikai arénát, míg a liberalizmus – függetlenül attól, hogy vezető pártja épp ebben a korszakban bukik meg végleg – a szellemi szférát. Véleményem szerint ez a „munkamegosztás” érvényesül a 2010-2020 közötti időszakban is, s ebből az következik, hogy a baloldal sem a pártpolitikában, sem a szellemi szférában nem rendelkezik a másik kettőhöz hasonló hátországgal.
A radikális baloldal nemzetközileg és itthon
Mindezen háttérből talán jobban érthető, hogy a manapság tapasztalható – egyelőre döntően nemzetközi – mozgások hátterében a radikális baloldal áll. Ez egyáltalán nem logikátlan, hiszen sose feledjük, hogy a baloldal a 20. század elején még forradalmi irányzat, amely szét akarja feszíteni a kapitalizmus kereteit. Ám az időben előre haladva a baloldal az, amely talán a leginkább változik, s éppen a lényegét, forradalmiságát illetően. Közismert, hogy az osztályalapú baloldaliság Nyugat-Európában az 1940-es és 50-es évektől elkezd oldódni, s helyette egyfajta reformista baloldaliság kerül előtérbe.
Ez a reformizmus az első perctől (az 1990-es évek elejétől) jellemzi az MSZP-t. De ez is érthető, hiszen van honnan (az MSZMP hagyományából) reformálódni. Aztán amikor jön Clinton és Blair, megvan a külföldi minta is, amit át lehet ültetni. A 2000-es években nemigen lehetett olyan embert találni itthon, aki az MSZP-t ne a „tőke pártjának” tartotta volna – mondjuk a társadalom alul lévő rétegeivel szemben.
De még tovább is mehetünk. Amit ugyanis most látunk (részben az Egyesült Államokban, részben Nyugat-Európában), az nem csak a baloldaliság, de a marxizmus feltámadása is. Ugyan ki gondolta volna a neokonzervativizmus és a liberalizmus fénykorában, a demokrácia megteremtése és az európai csatlakozás idején, hogy
eljöhet egy pillanat, amikor az elégedetlenség nem a szélsőjobbról, hanem a szélsőbalról érkezik majd?
És ki gondolta volna, hogy ebben az elégedetlenségben részben visszaköszön majd 1968 – a maga nagyon egyértelmű osztályszemléletével: felül vannak az elnyomók, alul az elnyomottak?
Természetesen nem állítom, hogy mindez Magyarországra is úgy fog betörni, ahogyan azt most Amerikában és Európában látjuk. azt azonban igen, hogy a magyar szociáldemokrácia a rendszerváltástól kezdődően keresi identitását. Vajon milyen pártot hozzon létre az MSZP? Olyat, amely az európai csatlakozást tartja a legfőbbnek, s nemigen tud eljutni az alul lévő rétegekhez, vagy éppenséggel közeledjen a radikális baloldal ideológiájához. Szanyi Tibor kiválásával ez utóbbit választotta. Az MSZP nagy részéről azonban nem tudható, hogy ha ezt nem is választja, akkor mi mást választ.
Összegezve: ha tartjuk magunkat ahhoz, hogy a 19. század nagy ideológiai áramlatai ma is meghatározóak, akkor azt mondhatjuk: Magyarországon a szociáldemokrata gondolati áramlat a másik kettőhöz viszonyítva kevésbé szervesen élhette meg az elmúlt harminc évet. Míg a konzervativizmus a pártpolitikában, a liberalizmus a szellemi szférában ért el jelentős eredményeket, a szociáldemokrácia egyikben sem vált eléggé erőssé.
de az biztos, hogy el kell gondolkodjanak, és a harminc éves tanulságokat újra kell értelmezniük. Már amennyiben a kis párti szerepet is nem akarják felcserélni egy parlamenten kívüli szerepre.
Akkor akár azt is mondhatnám, hogy az a négy év, amely alatt nem csinál semmit az utolsó ciklusát töltő törvényhozó, kifejezetten hasznos és produktív időszak.
Nevezzük a helyi közösségek demokratikusan megválasztott vezetői iránti teljes tiszteletlenségnek.
És ha azt vesszük, ez a két óra a rendszerváltás utáni magyar politika történetében nem is rossz arány.
Válságban a stabil értékrend? Új utak a hazai jobboldal előtt, kiútkeresés a digitális társadalmi káoszból, és kemény diagnózis az április 12-e óta tartó politikai valóságról.
Daniel Defoe elismeréssel írt a II. Rákóczi Ferenc vezette magyar felkelésről, szerinte a magyarok ősi jogaik védelmében ragadtak fegyvert.
David Hearn akár 10 év börtönbüntetést is kaphat.
A kormány döntése megjelent a Magyar Közlöny csütörtöki számában.
