A királyságtól a köztársaságig

2020. június 16. 11:09
Ifj. Andrássy Gyula gróf
Regnum! portál
Nehéz feladat volt a francia királyságot visszaállítani. Első akadálya, hogy a történelmi jogot már a múltban háttérbe szorította a forradalmi jog.

Nehéz feladat volt a francia királyságot visszaállítani. Első akadálya, hogy a történelmi jogot már a múltban háttérbe szorította a forradalmi jog. A francia helyzet nem volt olyan, mint a mienk most. Nem arról volt szó, hogy néhány dicsőség nélküli szerencsétlen perc munkáját visszacsinálják és viszszaálljanak a biztos, minden kétség fölött álló törvényes alapra, hanem nehéz türelmes munkával kellett volna a történelmi királyságot újraépíteni, átalakítani, a modern világhoz alkalmazni.

Az első nagy francia forradalom óta, a jogfolytonosság első megszakítása óta nagy alkotásokkal, nagy dicsőségekkel, óriási eredményekkel és ugyanakkor tragikus bukásokkal és katasztrófákkal telitett 80—90 év múlt el, mely idő alatt különféle elvi alapon álló, köztársaságon, császárságon és forradalmi királyságon ment át a francia nemzet. A különböző államformák mindegyike elég erős volt ahhoz, hogy a nemzet egy részében gyökereket vessen, de egyik sem volt elég erős ahhoz, hogy állandósuljon és a többiek támaszait megdöntse.

A francia társadalom különböző részeit, különböző államformákhoz kötötte az érdek, az emlék, a hűség, a kötelesség, a hála és a rokonszenv. A köztársaság a feudalizmust visszaéléseivel együtt összetöri, a modern világnak utat tör, a francia szellemet állította a modern haladás élére és emellett Franciaország határait a fegyverben álló Európa ellen megvédelmezte. Ezért érthető, hogy véres napjai, szörnyű bűnei és hibái ellenére lelkes hívei maradtak és hogy Franciaországnak az első forradalom óta mindig volt számottevő köztársasági pártja. De páratlan dicsőséget szerzett a császárság is, olyat, amely kiirthatatlan betűkkel irta be a Napoleon nevet a francia lélekbe és az imperializmust erős, nagy nemzeti ösztönökre és érzésekre bírta fektetni.

A forradalomból eredő Orleans-i királyság mellett pedig az az érv hozható fel, hogy a parlamentarizmus gondolatát a legfényesebben valósította meg az összes rezsimek között. Guizot és Thiers küzdelmei a francia parlamentarizmus klasszikus idejét jelentették. Ezen történelmi emlékek a társadalmat széjjeltépték és nem engedték meg, hogy abban a kérdésben egyetértsen, hogy milyen államforma felel, meg Franciaország érdekeinek, melyiknek van a legtöbb jogosultsága. A királyságnak a legtöbb kárt a forradalmi királyság okozta. Igaz, hogy 1830-ban Lajos Fülöp a királyság intézményét megmentette, de milyen áron! Elárulta rokonát, a törvényes királyt, akihez sok ünnepélyes ígéret kapcsolta, meghajolt a forradalom előtt és az utcától fogadta el a koronát, melynek igazi fényt csak a törvényes eredet, a jogban való fogantatás, a tradíció adhat. A forradalmi királyságnak fából való vaskarikája kedvéért, pár évig tarló beteg, félkirályi, félköztársasági rezsimért a királypárt egységét és a királyság méltóságát hosszú időre kockára tette.

A royalizmus ügyét kompromittálta Lajos Fülöp példája, mert ki tartson ki azon dinasztia mellett, mely a megpróbáltatás percében nem tud egységes maradni és önmagát marcangolja?

Franciaországban a legitim királyság legodaadóbb híveinek lelkében ugyan az uj államformák mind bitorlások voltak és törvényes uralkodójuk ugyan mindig a Bourbon-család feje volt, az életben, a valóságban azonban ezen álláspont tarthatatlanná vált. Joggal mondta Napoleon, hogy őt el nem ismerni, őt ignorálni olyan, mint a Napot letagadni. A legitimizmus a múlt század hetvenes éveiben tényleg már csak egy megoldás volt a sok közül, nem pedig az egyetlen törvényes megoldás. A hosszú ideig érvényesült forradalmi jog már annyira megrendítette a történelmi jog erejét, hogy ez utóbbi megszűnt a tömegekre hatni és nem volt képes a régi monarchiának igazi új életerőt adni. A régi királyság gondolatát tulajdonképpen már csak egy társadalmi réteg, az arisztokrácia és egy szervezet, a papság teszi egészen magáévá. A királyság inkább egy osztályt és az ultramontán felfogást látszott képviselni, mint a nagy nemzetet a maga egészében, a modern társadalmat ezerféle igényével.

Óvakodjunk, hogy mi ne jussunk idáig. Siessünk visszaállítani a régi, egyedül törvényes államformát, mielőtt uj államformák, véle versengő pártokat és tradíciókat szervezhetnének és a nemzet széjjeltépetnék éppen akkor, midőn a belső összetartásra szorítják a körülmények.

A mi egyik főszerencsénk eddig az volt, hogy az államforma nem vált vita tárgyává, hogy a jelen a múlt organikus továbbfejlődése volt, s alkotmányunk eredete a vérszerződésig vezethető vissza erőszakos megszakítás nélkül. Nálunk a történelmi jognak nem akad versenytársa a forradalmi jogban. Szent István óta királyság alatt élünk, és pedig mindig törvényes alapon álló királyság alatt. Amikor a dinasztia kihalt és nem volt törvényes király, akkor is a király megválasztásánál a régi dinasztiával való rokonságot mindig tekintetbe vették. Amikor néha fegyvert fogtak őseink a király ellen, ezt azzal indokolták, hogy a törvényt a királyok szegték meg. Kétszer mondták ki őseink a trónfosztást, de mindig azzal érveltek, hogy a király lett hűtlen az alkotmányhoz, szegte meg azt a szerződést, amelyet a nemzettel kötött. 1849-ben rövid ideig köztársaság volt ugyan, de csak ideiglenes jelleggel és Kossuthnak is az volt a célja, hogy a királyság helyreálljon. A dinasztia sem ejtett halálos sebet önmagán, mint a francia, azáltal, hogy egyes tagjai fellázadtak volna a dinasztia törvényei és az ország örök rendje ellen. Ha voltak talán a közelmúltban olyan irányok, amelyek egyes főhercegeket a legitim uralkodó ellen akarták volna kijátszani, szerencsére ezek becsületérzése, hűsége, belátása erősebb volt minden kísértésnél.

Ha azt a problémát kellett volna francia antilegitimistáknak megoldaniok III. Napoleon bukása után, amely előtt most a mi ellenfeleink állanak, akkor azt hiszem nem lett volna semmi habozásnak, semmi kételynek helye. Milyen komoly férfi vállalkozott volna arra, hogy nehéz, hosszú küzdelemmel és erőfeszítéssel azt az államformát összetörje, mely a jelent a múlthoz kapcsolja, amely magát az országot véres és következetes százados munkával megalakította, amely még eleven életet élt a tömegek lelkében is, amely a megszokottság erejével hatott, amikor saját bőrén érezte a nemzet, hogy milyen véghetetlen nehéz dolog az új tradició nélküli rezsimeknek állandó és valódi sikereket aratniok.

De talán a jogfolytonosság teljes megszakításánál is nagyobb akadálya volt a restaurációnak, hogy a legitim királyság minden modern igénnyel ellentétben látszott lenni. A legitim királyság és az alkotmányos szabadság nem olvadtak egymásba, hanem mindig bizonyos ellentétben látszottak lenni. A francia királyság Isten kegyelméből való királyság maradt mindig, abban az értelemben, hogy földi tényezők nem korlátolhatják, nem befolyásolhatják és hatalmának határait csak ő maga szabhatja meg saját maga által adott alkotmányával.

Franciaország egységét a középkori anarchia széjjeltépte. A királyság korán elgyengült és amikor a középkor vége felé újra megerősödött, a királyság a feudalizmus és a decentralizáció által darabokra tépett társadalommal állott szemben, melyet privilégiumok, lokális egoizmusok, a legjobb esetben is osztályérdekek uraltak. Az egész nemzet, az állam, az egység gondolatát, már csak a király képviselte. Az ő ereje, az ő győzelme volt a nemzet fejlődésének követelménye. A nemzet megmentésének nagy hivatása adta a királyság kezébe a teljhatalmat. A király vált az egyedüli törvényhozóvá, abszolút úrrá, mindenhatóvá, mert egyedül ő képviselte az állameszmét, a nemzeti összetartást. A külfölddel paktáló, lázadó, oligarchikus társadalmi rétegek nem bírtak a nemzet szabadságának magaslatára emelkedni és igy nem fejlődhetett ki az alkotmányos szabadság. Továbbá az is Franciaország nagy történelmi szerencsétlensége, hogy mikor végül a nemzet szabad akart lenni a nagy forradalom idejében, éppen politikai tapasztalatlansága és az önkormányzatban való gyakorlat hiányánál fogva olyan túlzásokba ment, melyeket a király jóhiszeműleg el nem fogadhatott. XVI. Lajos végső bukását az okozta, hogy ő a reá kényszeritett, tényleg rossz alkotmányt nem fogadta el őszintén. Bukása csak megerősítette azt az általános hitet, hogy a francia király soha sem fog megbékülni a nemzet önkormányzatával és mindig az abszolutizmus után fog törni.

Újabb szerencsétlenség volt az is, hogy amikor a forradalom és a napóleoni korszak lezajlása után visszaállt a legitim királyság, X. Károly és Polignac megsértették az alkotmányt és a királyság és a szabadság gondolatának azon belső megegyezése, melyet XVIII. Lajos bölcsessége megkezdett, a barrikádok harcai között ismét lehetetlenné vált. Megint az a be- nyomás maradt a legitim királyság után, hogy közte és a modern felfogások között áthidalhatatlan űr van.

A legitim királyság gondolatával mindig összeforrt a nemzet lelkében az Ancien Régime, a forradalom előtti, vissza nem állítható, gyűlölt állapotok gondolata. Ezt a mélyen gyökerező bizalmatlanságot, ezt az aggodalmat kellett a társadalomban eloszlatni, mielőtt a restauráció békésen, közmegnyugvás mellett keresztül lett volna vihető.

E tekintetben is előnyösebb a mi helyzetünk. A hatalmas Árpád-dinasztia össze bírta tartani a magyar nemzetet, megbirkózott a középkor anarchikus ösztöneivel, a nemzet nem esett szét, mint a francia. A vezető osztály nem kívánt és nem kívánhatott pusztán privilégiumokat és lokális függetlenséget, hanem közszabadságot kellett követelnie. Enélkül maga maradt volna a hatalmas királlyal szemben. Így nálunk igen korán fejlődhetett ki a szabad alkotmány. A király és a nemzet a Szent Korona fogalmában egy eszményi egységgé olvadtak össze. Mindegyiküknek megvan a maga hatásköre, szerepe, joga, hatalma, A korlátolt monarchia a nemzeti önkormányzat originális és páratlanul szép koncepciója keletkezett, amelynek alapvonása, hogy a törvény a legerősebb tényezője az állami életnek. A törvény a király és a nemzet egyoldalú akarata fölött áll. A király éppúgy tartozik neki engedelmeskedni, mint a nemzet. A mindenható törvényt pedig csak a Szent Korona tudja, azaz a király és a nemzet együtt, és csak a Szent Korona változtathatja meg, vagyis a király és a nemzet együtt. Ami nélkülözi a kettős tényező jóváhagyását, az lehet a tényleges állapot, az megfelelhet a momentán szükség parancsának, lehet célszerű, átmenet, de az nem jogos, az nem bír törvényes erővel.

Az így kifejlődött magyar történelmi alkotmány minden szükséges szabadsággal megfér. A legitim magyar királyság nem Isten kegyelméből való királyságot jelent az Ancien Régime értelmében, hanem a törvény kegyéből való királyságot. A francia királysággal nehezen fér meg a szabadság gondolata, az általa nem módosítható fölötte álló törvény fogalma. A magyar királyság ellenben önmagához hűtlen, saját erejét gyengíti, ha a törvénnyel szembehelyezkedik, hiszen minden jogát a törvénytől és a törvényt pótló jogszokásoktól kapta. Ha ma visszatérne örökségébe illő király és megkoronáztatnék, senki sem tarthatna józan ésszel attól, hogy a nemzeti önkormányzat helyébe a királyság abszolutizmusa kerülne, mint Franciaországban. A királyság helyreállításának gondolata a szabadságot nem veszélyeztetheti, sőt ellenkezőleg, egy átmeneti, gyenge és már gyengeségénél fogva is zsarnokság felé hajló rezsim helyére jönne a történelmi szabad magyar alkotmány, amely már azért is tiszteli mások jogát, mert sajátja szilárd alapon áll és mert a jog ereje az ő ereje is.

(1925)

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 15 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés