Két tűz között, félúton

„Mi áll e parttalannak és túljogászkodottnak tűnő vita hátterében? A sokszor utópisztikusnak tűnő és nemzetköziséget igénylő »békecélok«, valamint a gyakorlati, a »helyhez kötöttség« (állami szuverenitás) adottságából kiinduló politikai döntéshozatal összeegyeztethetősége (pontosabban összeegyeztethetetlensége). Egyszerűbben szólva: egy legitimációs probléma.

Az unió ugyanis nem rendelkezik önálló szuverenitással, ahogy nincs egységes európai démosz sem. Az unió a tagállamok jóvoltából, azok akaratából létezik egyáltalán – ezért ők a »szerződések urai« („Herren der Verträge”). A tagállamok pusztán a szuverenitásukból fakadó egyes hatásköröket gyakorolják közösen, az unió intézményei útján. Ennélfogva bár az egyik alapító atya után Monnet-elvnek nevezett gondolat mentén »tervezték meg« a közösséget – azaz, mint egy biciklit, az unió integrációs pedálját folyamatosan tekerni kell, különben eldől –, az adott praktikus szituációkban, legfőképpen a szerződésmódosítások során a tagállami döntéshozók (»a szerződő felek«) ennek konkrét rögzítésétől tartózkodtak.

Nyilvánvalóan azért, mert ezzel egyszer és mindenkorra megszüntették volna saját államuk szerződések felett gyakorolt hatalmát is. Így tehát adott egy fennkölt elvek, uniós értékek és európai standardok mentén működő EU, amelynek alapító dokumentumaiban sem az uniós jog elsődlegessége, sem az EUB arra vonatkozó »végérvényes« értelmezési kompetenciája nem szerepel.

A legdurvább kitétel azonban a döntés rendelkező részének végén található, mely kimondja, hogy »német alkotmányos szervek, közigazgatási egységek vagy bíróságok nem vehetnek részt [uniós szervek] hatáskörtúllépő aktusainak megalkotásában, átültetésében vagy végrehajtásában«. Ráadásul az alkotmánybírósági eljárás logikájából fakadóan a testület a német kormányra és törvényhozásra ró kötelezettséget, hogy »aktívan lépjen fel a kötvényvásárlási program jelenlegi formájával szemben«. Mindez magyarra lefordítva annyit tesz, hogy a tagállamok alkotmányos kötelezettsége (!), hogy figyelmen kívül hagyják a szuverenitást sértő uniós döntéseket, sőt a szuverén hatalom letéteményesei fel is kell lépjenek azokkal szemben.

Az uniós bíróság a reakciójában persze kizárta, hogy ilyesmiket egy tagállami alkotmánybíróság megállapíthatna, pedig józan ésszel érthető, hogy ha egyszer azt mondjuk, hogy továbbra is a tagállamoké a legfőbb hatalom, akkor joguk is van ellenőrizni az uniós szerveket.”