„Rá kell ébrednünk: a létezésünk csoda és felelősség is” – Kubik Anna a Mandinernek

2020. április 3. 11:42

Írta: Joó István
„Időnként figyelmeztet Isten is, a természet is, hogy valami valahogy nincs rendben. Rá kell ébrednünk, hogy a létezésünk mekkora csoda és mekkora felelősség” – mondja Kubik Anna lapunknak. A Kossuth-díjas színművésznőt pályájáról, a színészlét mai kihívásairól és a karantén-korszak tanulságairól kérdeztük. Vallja: „A megrázó történések jó irányba akarják terelni az embereket. Meg kell értenünk, hogy nem élhetünk törvénytelenül.”

A Kossuth-díjas Kubik Annával nehéz volna  pusztán alkalmi jellegű interjút készíteni. Bár felbukkan az alábbiakban a koronavírus miatti veszélyhelyzet sok aspektusa,  a beszélgetésből egy jelenkori portré is kikerekedik a Veszprém megyei Ősi nevű faluból származó nagy színművésznőről. Kubik Anna ugyanolyan hőfokon mesél az Advent a Hargitán című Sütő András-darab 1986-os bemutatójának viharos körülményeiről és fogadtatásáról, mint pár évvel ezelőtti vonatutazásáról, ami alatt állítása szerint megérezte a mostani kiterjedt válság közeledtét. Folytatódik Karantén-interjúk sorozatunk!

***

Sok szerepet vállalt még a közelmúltban is – elárulná, hol tette magát „karanténba” és mikor? 

A Kamaraerdő szélen lakom a XI. kerületben. Debrecenből jöttem kényszerűen haza, ahol éppen Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatása főszerepére készültem, Keszég László rendezésében. Már a főpróbaidőszak következett volna, de igazgatónk, jogosan, az első riasztó jelzésre hazaküldött minket. Azóta itthon sorvadozom. Szintén a koronavírus-járványra tekintettel Győrben elmaradt Szabó Magda Régimódi történetének utolsó előadása; ezt is nagyon sajnálom, elképesztő sikere volt. Különben már a hivatalos kijárási korlátozás előtt vagy másfél héttel nem hagytam el a lakásomat, csak a boltba mentem egyszer-kétszer. Lányom, Csiszár Virág előzőleg mindenhol megfordult külföldön, ahol nem kellett volna, ezért hazatérte után azonnal két hét visszavonultságban éltünk, a lakás külön lakrészeiben, kellő óvatossággal. Mert

az is buta, aki nem fél a megfertőződéstől, meg az is, aki túlféli.

Miért „röpködött” a leánya a nagyvilágban?

Ez a foglalkozásával jár. A Magyar Turisztikai Ügynökség Talentum díjasa egyébként, kiemelkedőnek ítélték azt a tevékenységet, amit vezető booking managerként végez. Munkatársaival ő szervezi a nagy nemzetközi sztárokat, zenekarokat a fő hazai fesztiválokra: Sziget, VOLT, Balaton Sound… Emiatt tehát sokat utazik – de ezt tette idén a koronavírus is, úgyhogy utolsó útjait már lemondták. Pedig éjt nappallá téve dolgozott azon, hogy sok tízezer látogatónak szerezzen örömet a közelgő nyári fesztiválszezon alatt is.

Sajnos pont ez az egyik leggyakoribb veszélyhelyzeti érzetünk, nem? Amiben nagyon sokat pörögtünk, ami megkérdőjelezhetetlenül fontos feladatunknak, létalapunknak látszott, az most „kuka”.

Minden megmérettetik most, és van, ami átértékelődik az emberben. De amiről valaki ilyenkor is azt érzi, fontos volt, azt valószínűleg ezután is annak fogja érezni, és mihelyt lehet, vissza fog hozzá térni.

Nem szakadhat örökre vége a turisztikai ágazatnak vagy éppen a színháznak.

És addig mi lesz az ön életében? Imént azt mondta, otthon sorvadozik.

Ó, ez csak arra vonatkozott, hogy nem léphetek fel, nem élhetek a szokásos színészi üzemmódomban. Az elmúlt időkben, ha az alvást nem számítom, vagy színpadon voltam, vagy vonaton, vagy országúton, kocsiban. Mindez kétségtelenül hiányzik, de egy percre sem unatkozom itthon. Ennek egyelőre vége. 

Miért utazott annyit? Tudtunkkal a Debreceni Csokonai Nemzeti Színház állandó tagja.

2013-ban otthagytam a Pesti Magyar Színházat, ahol ha az intézmény Nemzeti Színház-előéletét is hozzáveszem, összesen több mint két évtizedig játszottam. Közben néhány évet a Budapesti Kamaraszínházban és a Művész Színházban töltöttem. Ezután valóban Debrecenbe szerződtem, ahol csodás szerepek vártak-várnak rám, de kaptam vendégjátékokra is lehetőséget. Hat-hét éve tehát vándorútra keltem, ami egészen idáig tartott. Székesfehérvár, Szeged, Győr… Hálát érzek, amiért végiglátogathattam színészként jó néhány színházat, mindig inspirál az új helyszín s hogy új barátságokat, szakmai ismeretségeket köthetek.

Ennek egyelőre vége. A színészek össze vannak omolva?

Nagyon sok ilyen jelzést is kaptam.

Többen kétségbe vannak esve, de tartjuk egymásban a lelket.

El kell hinnünk: attól még, hogy a színházi élet most befagyott, fontosak vagyunk, ránk is szüksége van az embereknek! A másik probléma persze anyagi. A színészet nagyon sérülékeny terület, és most semmilyen lehetőség nincs külön pénzkeresetre, a stúdióban felvett szinkronmunkák is leálltak. Nagy tanulság, hogy ilyen helyzetben mégis előnyös a közalkalmazotti lét. A negyvenedik évadomat kezdem jövőre, és azóta néhány év kivételével közalkalmazott vagyok… Mellettem a kollégák sokan választották a szabadúszó életformát, a megbízási szerződéseket, és sokkal többet kerestek, mint mi, és most mégis mi vagyunk, akik lehetőség szerint a segítségükre tudunk sietni. Pontosabban ezt én is csak azért tudom megtenni, mert a győri vendégjátéknak köszönhetően van néhány hónapos tartalékom a fizetésemen felül. A két-, sőt többlaki élet nagyon sok pénzbe kerül! Rögtön fölajánlottam egy jelentős összeget és el is küldtem már a Színházi Dolgozók Szakszervezetének, azaz a SZIDOSZ erre létrehozott Segítsünk nevű alapítványa számlaszámára, mert tudom, hogy nagyon sok színésznek egyáltalán nincs tartaléka. De közvetlenül is támogatok kollégát, akinek tudom, hogy holnapra sincs pénze; s még fogok küldeni másoknak is, mert úgy gondolom, ez most közös ügy. Meg kell oldanunk, hogy aki teljesen pénz nélkül maradt, ne éhezzen.

Ön pedig eléldegél a közalkalmazotti fizetésből?

Bátran elmondom, hogy negyven év után és a Kossuth díj után is, 230 ezer forint a nettó fizetésem, ami minden TESCO-, vagy ALDI-raktáros fizetésénél kevesebb, de ez nekem most mégis van és védelmet jelent. Ettől függetlenül vallom, nem illünk bele a közalkalmazotti kategóriába, semmilyen téren! Rettenetes úgy írogatni alá jelenléti íveket, hogy nyilvánvaló,

a színész nem az intézményben töltött időben „dolgozik”, de otthon is, éjjel is, testével, lelkével.

Jelenleg az Iparkamarának fizetünk hozzájárulást. Jó volna már egy színészkamara, egy erős szövetség, amely igazán képviselné az érdekeinket. Például a minket kiszorító celebvilággal szemben, vagy akár ilyen rendkívüli válsághelyzetben is.

Lelkileg is erősít másokat?

Igen, bár ez a kényszerű szünet nekem épp oly nehéz. De minden segítség, amit másoknak nyújtunk, többszörösen tér vissza hozzánk, én is erősödöm, ha másokat buzdítok.

És mivel foglalja le magát, ha mint állítja, nem unatkozik? Egy teljesen másik Kubik Anna lépett működésbe otthon?

Csak részben, mert valahogy mi, színészek is megtalálhatjuk a segítés valamilyen formáját. Nekem eszembe jutott, hogy tavaly megkerestek a Bodor Tibor Kulturális Egyesülettől, nem olvasnék-e fel látássérültek számára szépirodalmi művet, mert jó volna, ha nekik is lenne egy terjedelmes könyvtáruk. Ez Bodor Tibor kollégánk kezdeményezése volt, az ő halála után egy látássérült fiatalember, Helle Maximilian és Puskás Kata Szidónia viszi tovább. Most napi negyven-ötven oldalt olvasok fel a telefonomra, a zseniális Fehér Béla – aki egy mai Örkény – Lecsó című könyvéből. De mondtam föl esti mesét is a napokban, Benedek Eleket… Látványelemként magam elé raktam azokat a plüssállatokat, amelyeket a bemutatók alkalmával ajándékba kaptam a kollégáimtól. Egy dramaturg kolléganő, Selmeczi Bea ugyanis azt találta ki, hogy mi, színészek, felváltva meséljünk a gyerekeknek egy YouTube-csatornán, Minden Napra Egy Mese címen. S készítettem már „Maradj otthon” videót budafokiaknak, az önkormányzat kérésére. Versláncban is részt vettem-veszek.

Nem mondana most egy mesét nekünk, felnőtteknek is? 

Van konkrét mesekívánsága? Ezópus, La Fontaine? Vagy magyar népmese?

Mondjuk egy igaz mese arról, hogy a késő Kádár-korban hogyan ébredezett Csipkerózsika-álmából a nemzet. S hogyan függött össze ez a színházi élettel, mindenekelőtt Sütő András Advent a Hargitán című színdarabjának budapesti bemutatójával.

Miért éppen erről szeretne hallani? 

Mert bár a vírus miatt nemigen került szóba, kerek harminc éve, 1990 márciusában volt a marosvásárhelyi pogrom, ahol Sütő Andrásnak kiverték a fél szemét. És mert ön ezzel a főszerepével – tulajdonképpeni négyszereplős alakításával – lett „nemzeti ikon”.

Nemzeti jelkép inkább a darabbeli főszereplő, Árvai Réka lett;

ma is nagyon sok Réka köszönheti a nevét a darab viharos sikerének!

Mitikus cselekedetet hajtott végre: húsz évnyi megkeseredett keresése eredményeként megtalálta hajdan szakadékba zuhant és jégbe fagyott kedvesét s fel is támasztotta!

Advent a Hargitán (Nemzeti Színház, 1988, Árvai Réka szerepében: Kubik Anna)

 

Ha nem szerepel ebben a közvetve a nemzeti megmaradásról is szóló színdarabban, más lesz a személyisége? 

Kétségtelen, hogy

a szerepeim is formáltak, formálnak engem.

Jószerivel fogalmunk se volt arról a hetvenes években, hogyan élnek magyar kisebbségek másutt; arról meg végképp nem tudtunk, hogy elnyomatásban szorongattatás a sorsuk. Elvétve jelenhetett csak meg pár eszméltető írás erről, mindenekelőtt Illyés Gyuláé, Csoóri Sándoré. A színházi „eszmélkedés” része volt már az is, amikor a Várszínházban bemutattuk a Csíksomlyói passiót Kerényi Imre rendezésében. Ancillát alakítottam abban a ferences iskolai színjátszást, székely misztériumjátékot rekonstruáló darabban. ’81 vége volt akkor, nem sokkal korábban diplomáztam. Addigra már mélyvízbe dobtak. Negyedévesként Kerényi Imre hívott a Várszínházba, diplomamunkám így Ödön von Horváth A végítélet napja női főszerepe volt… Visszatérve az Advent a Hargitánra, a '80-as évek közepén már mindenki értette, mi az igazi oka annak, hogy a román kommunista állam meg akarja akadályozni a Sütő-darab bemutatóját. Jóval Ion Lancranjan hírhedt Erdély-könyve után voltunk már, amiben a román áltörténész el akarta hazudni azt, hogy az erdélyi magyarság őshonos, és a magyar kisebbséget próbálta sovinisztának beállítani a románsággal szemben. Arra hivatkoztak, hogy Sütő színdarabja román szellemi termék, és csak akkor lehetne Magyarországon bemutatni, ha előzőleg már átment volna ottani cenzúrán, azaz bemutatták volna Romániában vagy folyóiratban megjelent volna. Kétségbe estünk, amikor a színházigazgatónk, Malonyai Dezső, megrettenve a román távirattól közölte, nem mutathatjuk be a darabot. Mi nagyon komolyan vettük és fontosnak tartottuk, pont azért, mert éreztük benne színháztörténeti jelentőségén túl a nemzeti ügyet. Diplomaták jöttek-mentek, foglalkozott vele a Központi Bizottság, s 1986. január 2-án csak bemutathattuk. A bemutató előzményeit Ablonczy László Nemzeti Lélekharang című könyvében kiválóan felidézte, levéltári kutatásai alapján. Neki különösen nagy szerepe volt egyébként akkori színházi újságíróként, hogy ez a bemutató megvalósulhatott.

Ha jól emlékszünk, egyfajta tüntetéssé vált a produkció fogadtatása.

Igen, az akkori 650 férőhelyes Nemzeti Színházban 1200-an szorongtak, a kívül rekedteknek egy tanárnő olvasta fel, hóban, gyertya mellett a darab Tiszatájban megjelent szövegét… A játék végeztével pontosan harminc percig szólt a taps, ez az utólag nyilvánosságra került ügynöki jelentésből tudható. Harminc percig álltunk a tapsoló közönséggel szemben, s nem hajoltunk meg – ilyesmire azóta sem volt példa –, ezt előre elhatároztuk.

Így tiltakoztunk az ellen, hogy a román állam nem engedte át a bemutatóra a szerzőt, Sütő Andrást.

Úgy tettem, mintha keresném a közönség soraiban az írót, majd leterítettem a színpadra a fekete hárászkendőmet, vagyis Árvai Rékáét, és rámutattam. Mindenki értette, hogy a darab szerzőjére gondolunk, virágokat dobáltak a kendőre.

Sütő Andrással jó barátságba került aztán?

Hogyne, csodálatos barátsággá fejlődött az ismeretségünk már a próbafolyamat alatt is. 

Hogyhogy? A próbák idején ide látogathatott?

Előző tavaszon kaptam meg a szerepet, s akkor rögtön terveztem a kollégákkal nyárra egy erdélyi kirándulást, hogy értsük, mit is játszunk. Soha addig nem jártam Erdélyben. Első utunk természetesen Sütő Andráshoz vezetett Marosvásárhelyre, a Vörösmarty utcába! Adott kezünkbe egy útitervet, hogy a színdarab forrástájékait végig látogathassuk. Hajnalig mesélt nekünk a darab hátteréről a kertje legvégében. 

Miért ott?

Mert

tele volt a háza a padlástól a pincéig lehallgatókészülékkel.

Aztán végig tartottuk a kapcsolatot a próbák idején, Sinkovits Imrének, a rendező Sík Ferencnek szinte naponta küldött levelet a darabbal kapcsolatos gondolatairól, mi is a teljes próbafolyamatról tudósítottuk őt… Természetesen átcsempészett levelekről volt szó, András nem merte volna a Ceausescu-rezsim idején a román postára bízni… Nagyon szeretett minket, úgy hívott bennünket – Sinkovits Imrét, Funtek Frigyest, Agárdi Gábort, Götz Annát és engem –, hogy „az én kis aranycsapatom”. Funtek Fricit, aki később külföldre távozott, Bubik István váltotta Zetelaki Gábor szerepében. Sütő András csak jóval később láthatta, talán két év múlva a saját előadását…

A politikai folyamatokra rálátott, amikor a színészi pályára került?

A kisebbségi helyzetről, mint már mondtam, nem értesültem előzőleg, de arról, hogy mi van a kádári Magyarországon és mi volt Rákosi alatt, arról igen. A szemlélet adott volt, például paraszti őseim sorsának ismeretében. Anyai ágon kulákoknak bélyegzett nagygazdák is voltak köztük. Ha kismise után elmentünk a nagymamához, aki a templom mellett lakott, akkor hátul a csűrben még ott voltak azok a mezőgazdasági eszközök, amik arra utaltak, hogy

itt valaha tönkretettek egy virágzó mezőgazdasági életformát.

A határban sétálva tudtuk, melyik föld, melyik szőlő volt a felmenőimé. A nagyon határozott értékrendet készen hoztam otthonról, az Ősi nevű falucskából, ahol tizennégy éves koromig éltem szüleimmel. Nekem nem kellett fölfedeznem a vallást sem, első emlékeim közé tartozik, hogy megyek édesapám és édesanyám között – mit megyek? szinte úszom a levegőben! – a templomba, minden vasárnap. Pedig bányász apámnak nem lett volna szabad, mert be kellett lépnie a pártba ötvenhat után…

Egy évvel a magyar forradalom után született, tudott valamit akkor édesapja 1956-járól?

Jószerivel három hónappal a forradalom és szabadságharc letörése után, s majdnem külföldön születtem meg. A mi házunk előtt is megállt az a bizonyos teherautó… Ezt sokáig mélyen titkolták előttünk. Csak a nővéreimtől, s édesanyámtól nagy nehezen, sokkal később tudtam meg, miután apám 1982-ben tüdőrákban meghalt. Bányász volt a várpalotai bányában, ugyanis a háború után, ami német hadifogsággal végződött számára, nem tanulhatott tovább. Ötvenhatban a helyi Forradalmi Munkástanács elnöke volt. Azért úszhatta meg börtön nélkül a felelősségre vonást, mert

figyelembe vették, hogy a forradalom alatt nem engedett akasztani,

pedig erős lincshangulat uralkodott. Azóta én is megtanultam, hogy nem a mi dolgunk az ítélkezés.

Lépten-nyomon kiderült színészi és versmondói pályáján, hogy nem idegen öntől sem a keresztény, sem a nemzeti érzület. Előny vagy hátrány ez önnek, a nem szűnő kulturális szembenállások idején?

Besoroltak valahova, ez nyilvánvaló. Példának okáért a rendszerváltozásig a televízióban rengeteg tévéjátékban szerepeltem, a rendszerváltozás óta viszont három mese és három vers a szakmai munkám, beszélgetni pedig csak módjával vagyok hajlandó már. Igényesebb tévésorozatoknál szóba sem kerülhet a nevem, a gagyit meg nyilván nem is vállalnám, nem azért lettem színész. Némelyek azt mondják, a médiumokban tiltólisták vannak… Akkor én is ki vagyok tiltva, úgy tűnik. Címlapok sem koptattak agyon, sikereim is csak szolidan jutnak el a sajtóba, pedig akadtak bőven a Kossuth-díj óta is. De nem problémázom rajta, másra használom az energiámat, jól vagyok ilyen előnyök nélkül is, de hát megkérdezte…

Kamaszkorában állítólag az orvosi hivatás vonzotta.

Igaz, és csodálattal, főhajtással adózom az orvosoknak, egészségügyi dolgozóknak, és szorítok értük, annál is inkább, mert nem is tudjuk, milyen megpróbáltatás következik még számukra… Én magam nem lettem volna jó orvos, megijedek a vértől. Csak addig akartam orvos lenni, amíg nem láttam meg tizennégy évesen a színházat. Aztán rájöttem, hogy

a mi hivatásunk is gyógyítás, csak a lélek orvoslása.

Azért vagyok abban biztos, hogy mindig lesz szükség arra, amit mi csinálunk. Az élő, emberi játékra! Nem leszünk „haszontalanok” sohasem.

Abban is hisz, hogy ha túléljük a mai időket, lelkibb emberek leszünk?

Ezt nem lehet erőltetni, de aki most karanténba kényszerült, ossza be az idejét, ne engedje elfolyni, mert ez egy – hogy úgy mondjam – remélhetően vissza nem térő esély a tűnődésre, belső lelki útra, kulturális szépségekhez való internetes hozzáférésre, könyvek leemelésére a polcról. Nagyon fontos az is, hogy sok ember egyidőben akarjon imádkozni, fohászkodni. Nem szégyen. Hiszen ez a helyzet valahol kódolva volt.

Kódolva?

Nem képzelem magam Cassandrának, ezt előrebocsátom, mindenesetre néhány, talán három évvel ezelőtt történt velem a következő… Az Üvegcipőt játszottuk akkoriban Szegeden. Utaztam a vonaton Szegedre, tavaszi nap volt, s egy olyan fantasztikus érzés tört rám, amit azóta sem tudok megmagyarázni. Bámultam kifelé az ablakon és azt éreztem, amit addig sosem: hogy valaminek vége. Mondom, néztem azt a csodálatos kibomló tavaszi tájat – az egész gyönyörű Magyarországon átutaztam –, s az járt a fejemben, ezt hogy nem látjuk, hogy nem értékeljük, hogy nem tesz minket boldoggá, hogy nem figyelünk ennyi szépségre… Könnyes lett a szemem: körülnéztem a kupéban, mindenki a telefonját bámulta, az ötévestől kezdve…

Senki föl nem pillantott, ki nem nézett. Szóval én akkor tudtam, hogy valami fog történni. 

Ez, ami most történik?

Alighanem. Akkor nem tudtam, hogy mi, csak azt, hogy ez így nem fog örökké tartani… Hogy ennyire ellene megyünk az Isten és a természet törvényeinek! Időnként figyelmeztet Isten is, a természet is, hogy valami valahogy nincs rendben. Rá kell ébrednünk, hogy a létezésünk mekkora csoda és mekkora felelősség. Ki ne felejtsem: az 1918-as spanyolnáthajárvány az én anyai nagyanyámnak öt testvérét vitte el. Ő azért maradt életben, s én azért létezem, mert az amerikás rokonok a kért gyógyszert akkorra tudták csak elküldeni, amikor már csak az én nagyanyám élt. Mivel van ez a különös családi történetünk: még inkább bizonyos vagyok abban, hogy a megrázó történések jó irányba akarják terelni az embereket. Meg kell értenünk, hogy nem élhetünk törvénytelenül.

***

A Mandiner elkezdte Karantén-interjúk sorozatát, amiben ismert személyiségeket kérdezünk a megváltozott életünkkel kapcsolatos gondolataikról, saját tapasztalataikról. 

Az eddigi interjúink (többek között Jelenits Istvánnal, Nagy Feróval, Zacher Gáborral, Prieger Zsolttal és Varga Liviusszal) itt érhetők el.

Összesen 36 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

És a lényeg, rögtön az elején. Tetszik nem tetszik, ez van:

"Időnként figyelmeztet Isten is, a természet is, hogy valami valahogy nincs rendben. Rá kell ébrednünk, hogy a létezésünk mekkora csoda és mekkora felelősség"- mondja Kubik Anna lapunknak. A Kossuth-díjas színművésznőt pályájáról, a színészlét mai kihívásairól és a karantén-korszak tanulságairól kérdeztük. Vallja: "A megrázó történések jó irányba akarják terelni az embereket. Meg kell értenünk, hogy nem élhetünk törvénytelenül."

A liberálissá átvedlett kommunisták a nácizmust módszereit is felhasználva, a két eszme jól használható elemeit összegyúrva alakítják ki diktatórikus ideológiájukat. Ami röhej, hogy az ellenfeleiket vádlóó példákat is ezekből az eszékből veszik. Semmi újat nem tudnak mondani - módszereiket, vádaskodásaikat egyaránt a kommunizmusból és a nácizmusból veszik.

Ők választanak.
Nekik van szavazati joguk.
Tudod a Nép.
Az istenadta nép, már sokakat kergetett őrületbe.
Mindig lesznek walesi bárdok.
Maradj otthon!

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés