Egy másik Mikszáth és a mai Magyarország

A Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatójának írása

Kezdjük a szikár tényekkel: egy Lukács György által szerkesztett kötetben megjelent egy Mikszáth Kálmán-írás. Az olvasó persze kételkedhet: hogyan lehetséges ez? Hiszen Lukács György marxista filozófus volt, döntően a 20. század második felében, Mikszáth pedig író, a 19. század második felében és a 20. század legelején. Mindemellett Lukács 15 éves volt, amikor (1910-ben) Mikszáth meghalt. Ettől persze a filozófus később beválogathatta volna valamelyik kötetébe Mikszáthot. De nem tette. 

Merthogy akikről én beszélek, két másik személy, csupán névrokon, s mindketten a Horthy-rendszerben éltek. Ez a Lukács György társadalomkutató és politikus volt, s 1935-ben megjelentetett egy kétkötetes művet, amelynek az volt a címe, hogy „A magyar művelődés története”. A 2. kötetben található „másik” Mikszáth Kálmán írása: Magyarország és a parlamentarizmus címmel. 

Nem állítom, hogy erről a kötetről, a kötetet szerkesztő Lukácsról és a kötetbe tanulmányt író Mikszáthról sokat tud a Google keresője és tágabban a tudomány- és politikatörténet. Amiért mégis szóba hozom őket, az Mikszáth Kálmán dolgozatának egynémely megállapítása. Ez a mára teljesen elfeledett szerző ugyanis olyan kérdésekről ír, amelyek a mai kormánypolitika szemléletmódjának értelmezéséhez fontosak.

Mikszáth ugyanis Magyarország és Európa viszonyáról ír.  

Először is úgy véli, hogy a parlamentarizmus korántsem egy külső minta átvétele, hanem egy hosszú magyar alkotmánytörténeti folyamat betetőzése. A magyar parlamentarizmus – írja – akkor is működött, amikor más országokban abszolút monarchiák léteztek, „amelyek az emberiség szabad fejlődését a nyers erő hatalmi gúlái alá hosszú időre eltemették”. 

Ami itt azonnal szembetűnik, az két dolog. Az egyik, hogy a szerző szerint Magyarországon történelme során voltaképp egyenesvonalú volt a fejlődés, s abban sosem volt elnyomás. A másik, hogy az emberiség szabadságát olykor „hosszú időre” Európa más országai akasztották meg. Mikszáth nem mondja ki, de voltaképpen arról beszél, hogy a magyar elődök által követett történelmi út jobb és igazságosabb volt, mint az a nyugati, amelyet mindenfajta kilengések tarkítottak. 

Azt is elmondja, hogy ez az igazságos elrendeződés 1222-től, az Aranybullától egy világos politikai-társadalmi elrendeződést intézményesített, ami azt jelenti, hogy „a hatalom jogilag és erkölcsileg csak akkor teljes, ha gyakorlásában a király és nemzet befolyása egybeolvad. …A magyar történelem egész folyamán az alkotmányos szabadság volt a szabály, a királyi önkény a kivétel”. Itt tehát a dicséret annak szól, hogy a király és a nemesség (nemzet) viszonyában nem volt alá- és fölérendeltség (mint Nyugaton), hanem egymással egyensúlyban voltak, amely egy folyamatos demokratizmust teremtett, miközben (megint csak kritika Nyugatnak), miközben Európában ez a fajta demokratizmus ismeretlen volt.

De tovább menve – és közelítve a 20. századhoz -: a reformkorban is fölényben van Magyarország más országokhoz képest. A magyar reformkor végén ugyanis a nemesség előharcosa a nemesi jogok eltörlésének és a jobbágyság felszabadításának, „amikor a világ kétharmad részében, az európai civilizáció élén haladó nemzetek fővédnöksége alatt a rabszolgaság még intézményesen fennállott”. 

S ebben az olvasatban, a 20. században, a két világháború között is jobban vizsgázik Magyarország, mint más európai országok. Akkor ugyanis, amikor a kontinens parlamentarizmusai válságba kerültek, és agonizálni kezdtek, amikor másutt a parlamentáris rendszerek diktatúrákká alakultak át, a magyar parlamentarizmus nem csak hogy megmaradt és működött, de – mint olvashatjuk – Magyarország egyenesen a „Kelet Angliájaként” állt ellen mindenféle – a magyar parlamentáris hagyománnyal ellentétes – kísérletnek.

A szerző írásának végén pedig összegezi a magyar történelmi fejlődés tanulságait: 

1. Magyarország sohasem zárkózott el a haladás követelményei elől, „de mindig megfontoltan óvakodott a keserves áldozatok árán elért eredményeket a haladás divatos jelszavainak könnyelműen feláldozni”. 

2. „Minden kicsinysége mellett ez az ország nem egyszer volt előharcosa oly nagy világeszméknek, amelyek győzelme vagy bukása nem lehetett közömbös a világ fejlődése szempontjából”. 

3. Saját korában Európa nagy részén áldemokráciák vannak, s Európa „nem tudja megtalálni önmagát, történelmi értékeit, pár ezer éves kultúrájának célkitűzéseit”.

Mikszáth Kálmán dolgozata – mint láthattuk – eléggé egyértelműen foglal állást a történelmet és a jelent illetően: mindkét időzónában jelentős magyar fölényt és nagy európai fejlődési deficitet mutat ki. Szó sincs itt „eltorzult magyar fejlődésről” vagy „zsákutcás magyar történelemről” (mint Bibónál). Mikszáth olvasatában a magyar politikatörténet nem pusztán csak szinkronban van Európával, de a legtöbb ponton a kihívásokra a Nyugatnál jobb és tartósabb válaszokat ad. 

Ennyiben írása nagymértékben hasonlít a mai kormányzati narratívára, amely mintha szintén azt mondaná (amit Mikszáth inkább sugall csak): nemhogy nekünk van tanulni valónk Európától, de éppen fordítva. Könnyen lehet, hogy az összes mai probléma (Európa és a magyar kormány között) innét érthető meg, mert ahogy Mikszáth Kálmán nem a követő típusú európaiságot vallja, úgy a mai kormány sem. 

A konfliktus lényege ma is, mint a történelem hosszú évszázadaiban: akinek tanulnia és követnie kéne, az nem akar puszta tanuló lenni, hanem maga is tanítani és mintát adni akar.