Aki kiérkezett a fénybe – Csukás István emlékére

„Már az ifjúság tüze mar, éget, űz egyre tovább,
s edz keményre, mint a kovács a vasát
acéllá megedzi –
S tűzkígyókat rajzolok az égre,
a fákra, hegyekre, szívekre, a mindenségre!”
(Cs. I.: Játék a tűzzel)

Elment Csukás István, a rendkívüliek egyike. Azoké közé tartozott ugyanis, akik úgy tudtak írni, hogy azt kortól, nemtől, világnézettől függetlenül bárki szereti, akinek kicsit is van lelke.

Ha csak a közösségi oldalt elárasztó megemlékezéseket nézzük, Csukás egymaga többet tett a bennünk lévő közös megtalálásáért, mint bármilyen politikai akarat az elmúlt évtizedekben. 

A legnehezebb írói küldetést teljesítette be: úgy talált utat a gyermekszívekhez, hogy közben felnőtt fejjel is élvezhető történeteket alkotott. Márpedig aki a gyermekekhez szólni tud, valamit ért abból az ősi varázslatból, amibe beleszületünk, és amit felnőttkorra rendre el is feledünk.

Ő írta egyszer erről: „A gyerek még nem felejtette el a közös nyelvet, még vidáman és könnyedén tud beszélgetni fűvel, fával, felhővel, állatokkal. Beszélgetni és eszmét cserélni. Hogy a világ egy és oszthatatlan. Az életet, az élet eszméjét nemcsak az ember hordozza, élet van a fűben, fában, kicsikben és nagyokban, bogarakban és csillagokban. Milyen szép, milyen mesebelien szép!” 

Mint oly sokan, én is Pom-pom meséin nőttem fel: tetszett, hogy lehet egy különc barátom, aki a legszürreálisabb kalandokba visz, és mindezt mégis oly otthonosan teszi. Elkezdtem én is mindenféle meselényekkel benépesíteni a képzeletem, fejemben tovább játszottam a Radírpók vagy Lesbőltámadó Ruhaszárítókötél történetét. Ahogy bizonyára sokan mások is.

Csukás István ezért is közös kincsünk, hiszen egy kicsit mindenki magának érezheti az általa teremtett világokat. 

mint a Nyár a szigeten hősei, és mindnyájunkban élt a naiv világjobbító szándék, ahogy a Keménykalap és krumpliorr suhancaiban.

És persze mert mi vagyunk a számkivetett híres egyfejűek, az örökké optimista és örökkön csalódó Ho-Ho-Ho-horgászok és a mindig Magányos Szamovárok is.

Ha pedig főhajtás, akkor nem lehet nem említeni hű alkotótársát, Sajdik Ferencet: kettőjük kémiáját, történet és kép tökéletes egymásra találását. Csukás figuráit Sajdik tette elevenné, olyanokká, amiket húsz-harminc év távlatából is könnyűszerrel fel tudunk idézni.

Talán még annyit, hogy méltatlanul kevesebbekhez jutott el Csukás, a költő, mint Csukás, a meseíró. Pedig versben is nagy volt. Búcsúzóul ideidézem az egyik kedvencem tőle.

Nyugodj békében, Csukás István!

***

Érkezz már ki a fénybe

Szegények közül jöttél,
rongyos hadakról akartál szólni –
nincs ilyen szorító, nem ilyen világot
kaptál,
s amit titokban áhítottál,
az sem olyan! albérleti szobádban,
mint dühödt eb, torkodnak ugrik magányod.

Ne simulj kőfalhoz, puskacsővel vicsorogva
ne barátkozz, ne lazulj idegen álmok vizébe,
izmod ép, nagy karcsapásokkal
érkezz már ki a fénybe!
Ami a tiéd, a jelent emeld fel a szívedhez,
s gyűjts már otthont, mi embermódra körülvesz.

Az utcák esti mámora felszáll,
rózsaszín, kék s fehér izzásban
őgyelegsz, repülnél tisztább égboltig,
arcod fekete körvonala kirajzolódik,
kivilágít belülről az álom, s megrémít, hogy
minden tévedésed igazolódik.