A szükségszerű döntés: Karácsony András könyvéről

2020. február 18. 16:16
Nincs az a racionalitás és tervezés, ami kiiktathatná a személyes döntés szükségességét, a döntés szabadsága pedig felelősséggel jár.

A döntés egy kényelmetlen helyzet. Dönteni akkor kell, amikor nem lehet dönteni. Döntésről csak akkor beszélhetünk, ha van szabadság, s ha van a szabadság, akkor van felelősség is – ilyen megállapításokat olvashatunk Karácsony András jogfilozófus új kötetében, melynek címe: Döntés és hagyomány. 

Dönteni evidens – a mindennapokban. Miért kellett hát könyvet írni róla? A politikában azonban a döntés olyasvalami, amit a modernitásban megpróbálnak kiküszöbölni. A személyes döntés ugyanis végső soron a modern időkben diktátorok és zsarnokok nevével fonódott össze, azaz: diszkreditálódott, lejáratódott. Hogy egyébként mindenki mindig döntések sorozatát hozza, ez eme rossz hírnév árnyékban: mellékes. A döntést ki kell iktatni. 

Miként? Kiszámítással és intézményekkel. Ha van döntés, legyen személytelen, ha nem lehet személytelen, legyen minél inkább körülbástyázva intézményi biztosítékokkal. Vonatkozzon arra, ami amúgy is logikailag (és a történelem menetét tekintve) szükségszerű. Ám ha a világ logikailag nem zárt rendszer, akkor ez az elképzelés: bukó. A világ nem mechanikus folyamat.
Karácsony Andrást a döntés ezen nihilista és teremtő aspektusa – creatio ex nihilo – foglalkoztatja: levezethetetlensége, kiszámíthatatlansága, szükségszerűtlensége. 

Így röviden bemutatja, hogyan lett a döntés a politikai filozófia problémája az ókori görögöktől a középkoron át a koraújkorig, amikor a probléma Macchiavellivel és Hobbes-zal teljesedik ki: auctoritas, non veritas facit legem, azaz a tekintély, nem az igazság hoz törvényt. Nos, innen már érthető, miért tekintik ma a demokrácia ellenségeinek a decizionistákat. 

Majd megismerjük a döntés-probléma politikai, jogi és elméleti hátterét, hogy utána két gondolkodó kerüljön terítékre: Carl Schmitt (kivételes állapot), akit Karácsony „a döntés prófétájának” nevez, és Niklas Luhmann. Mindkettejük hangsúlyosnak tartotta a döntés szerepét mind a jog, mind a politika világában. Az egyszerű személyes döntésből ugyanis a modern politikában decizionizmus lett, olyan elképzelés, ami szerint a rossz döntés is jobb, mint a nem döntés, s ami a határhelyzetekben a döntés levezethetetlenségét és primátusát hangsúlyozza – vagy akár nem csak határhelyzetekben. 

Érdekes mód még XVI. Lajos, a francia forradalom és a jakobinusok is szóba kerülnek, ugyanis habár a király kivégzését végül megelőzi egy (koncepciós) per, a jakobinusok azon álláspontja, hogy per nélkül kell kivégezni „Capet Lajost”, épp azt a középkori felfogást tükrözi, amelyet ők szerettek volna eltörölni.

E két gondolkodóval szemben áll Jürgen Habermas, aki konszenzussal kívánta helyettesíteni ezt a döntést, olyan konszenzussal, amit egyenlő mértékben szabad és informált közösség hoz. Karácsony Carl Schmitt és Luhmann bemutatása, értékelése után tehát Habermast tárgyalja. Karácsony rámutat: Habermast sokan gyanúsították utópikussággal, amit ő azonban mindig visszautasított, mondván, hogy ő nem ajánl egy adott, jónak tartott életmódot és berendezkedést senkinek, éppen arra kívánja a hangsúlyt helyezni, hogy bármilyen döntés születik, az hogyan szülessen. Amire Habermas nem gondolt ezek szerint az az, hogy nem csak egy normatív állapot elérése lehet utópia, hanem maga a javasolt módszertan is. Habermasnál jelen sorok szerzője szerint az eljárásmód, a döntéshozatali módszertan az utópikus. 

A következő elemzendő szerző John Rawls, a huszadik századi liberális filozófia legnagyobbja, aki „nem arra törekedett, hogy egy lehetséges konfliktusszabályozási eljárásról írjon” Az igazságosság elméletében, „hanem hogy megtalálja az igazságos elosztási eljárást”. Azaz ebben a fejezetben a rawlsi igazságosság és a döntés viszonya a kérdés. Azért fontos, hogy az igazságosság rawlsi értelmezéséről van szó, mert ő méltányosságként értelmezi az igazságosságot, ami épp ellenkezője a klasszikus felfogásnak. Karácsony hosszan elemzi Rawls igazságosságról, illetve politikai liberalimzusról szóló kötetének különbségeit és lehetséges kibékítési módjait is, a végén kitérve két posztmodern szerző, Lyotard és Derrida munkásságára is. 

A fenomeológiai hagyomány is terítékre kerül, azaz a „racionalitás és döntés a mindennapokban”, amely már a szokások és a korlátozottan racionális döntések világa felé visz minket, hiszen a hétköznapokban tapasztalatok és rutinok alapján döntünk. S így fut ki a gondolatmenet döntés és hagyomány viszonyához, melyben Karácsony rámutat, hogy a konzervatív gondolkodók szerint olyan döntésekre van szükség, amelyek megőrzésre érdemes szokásokat és intézményeket teremtenek (illetőleg tartanak fenn), a radikális baloldali gondolkodók viszont tabula rasát akarnak, eltörölni a múltat, a döntések adott keretét, ami egy radikális döntésimádatot is tükröz. 

Végül a döntés és emlékezet, illetve a döntés és felelősség viszonyáról olvashatunk. Karácsony András gondolatmenetének és vizsgálódásainak kifutása az, hogy a világot nem lehet teljesen, mechanikusan kiszámíthatóvá tenni, így kitörölni belőle a személyes döntések alapját képező szabadságot és vele a felelősséget: „a felelősség nem semlegesíthető”.

Mondhatnánk úgy is: nincs az a szükségszerűség, ami kiiktathatja a döntést; a döntés maga a szükségszerű.

Karácsony András: Döntés és hagyomány. Századvég, 2019.

Fotó: vasarnap.hu
 

Összesen 17 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés