A soha fel nem adás művészete

2020. február 6.
Klementisz Réka
Itthon az elfeledett disszidens bárzongorista, külföldön a nagy francia művész, Georges Cziffra. Cziffra György szívszorítóan huszadik századi sorsdrámája és rendkívüli tehetsége talán feledésbe merült volna, ha nem lép színre egy fiatal reménység, Balázs János. Mire képes minden idők egyik legnagyobb zongoristájának máig ható varázslata? Lehet-e jóvátétel egy fesztivál? Balázs János Kossuth-díjas zongoraművészt otthonában kérdeztük.
BALÁZS JÁNOS
Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas zongoraművész, érdemes művész, egyike a legkeresettebb és legsikeresebb zongoraművészeknek, a világ neves koncerttermeinek állandó szereplője. 1988-ban született Budapesten, tizennégy évesen felvették a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem különleges tehetségű gyermekekkel foglalkozó osztályába. Tizenhat éves kora óta része a hazai koncertéletnek – ekkor nyerte meg a Liszt Ferenc nemzetközi zongoraversenyt, amit az egyetem befejezéséig további öt jelentős versenyen aratott győzelem, közte a Cziffra-zongoraverseny, és számos díj követett. Éveken át a Snétberger Zenei Tehetség Központ, jelenleg a Zeneakadémia tanára. 2016-ban alapította meg fesztiválját, amelyet Cziffra György emlékének ajánlott. Az épülő Cziffra György Roma Oktatási és Kulturális Központ művészeti tanácsának vezetője. 2019-ben megkapta a Young Steinway Artist nemzetközi elismerést.

Ha Cziffra György, akkor Balázs János. A fesztivál öt éve alatt elérte, hogy a két név összekapcsolódik. Mi az első emléke róla?

A Magyar rapszódiák lemez. Talán négyéves lehettem, amikor először hallottam. Csellista nagyapám bárokban, presszókban sokat játszott Cziffrával, tőle kapta ajándékba, és jazz-zongorista apámnak adta, hogy hallgassa otthon. Hallgatta is, és bár volt zongoránk, hallottam is sokat apám jazzjátékát, tisztán emlékszem, hogy Cziffra játéka mély, zsigeri hatással volt rám, vonzott a zongorához. Keresgéltem a hangokat, tudni akartam, hogyan csalható elő úgy az a varázslatos melódia, ahogyan a lemezen hallottam. Szép lassan zongoramániás lettem, egyre több időt töltöttem gyakorlással. Hatéves voltam, amikor Cziffra 1994-ben elhunyt, nagyapámat sem ismerhettem, de a legszebb örökséget hagyta rám ezzel a lemezzel. 

Mit tudott ő, amit más legendás magyar zongoristák nem?

Mindannyian valamilyen iskolának a követői, és bár Cziffrát is Dohnányi Ernő fedezte fel, és a Zeneakadémia nagy tanáregyéniségei, Weiner Leó, Keéri-Szántó Imre és Ferenczi György is tanították, de csak nagyon rövid ideig. Befolyás, erős hatás nélkül tudott kialakulni egy csak rá jellemző játékstílus, amelyre nem ragadtak klisék, évtizedes, akár évszázados tradíciók. A sorsa rákényszerítette, hogy megkeresse a saját útját. Pontosan ismerte az alapokat, mégis ő az egyetlen olyan zongoraművész talán az egész világon, aki nem hosszú évtizedekig tanult egy vagy több mesternél. Vásáry Tamás szavaival élve: van valami elektromosság az ő játékában, amire azonnal felkapja a fejét az ember. Azzal, hogy – többszöri sikertelen disszidálási kísérlet után – 1956-ban elhagyta az országot, és Franciaországban telepedett le, megpecsételődött az itthoni karrierje. Évtizedekig nem jöhetett haza, és a roma származása akkor sem segítette az ügyét itthon, amikor a vasfüggöny már lehullott. Kamaszként olvastam az életrajzi írását, az Ágyúk és virágokat. Abból is kirajzolódik, hogy minden sorstragédia csak emberi, művészi fejlődését támogatta.

Cziffrát évtizedekig börtönviselt, disszidens cigány bárzongoristaként tartották számon, pedig ahogy kitette a lábát Magyarországról, berobbant a nemzetközi köztudatba
Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés