Magyarok között indiánok – Baktay Ervinről és társairól

Január 28-án mutatták be az Írók Boltjában az Indiánok a Duna mentén - Baktay Ervin indián könyve című kötetet. A fotókkal és korabeli dokumentumokkal bőven ellátott, külsejében is szép kiadvány bemutatóján jártunk. Zsúfolásig megtelt az Írók Boltja emeleti galériája a január végi kora estén. Olyannyira, hogy sokan a lépcsőn álldogáltak, de még a földszinten is lehettek vagy harmincan, akik kénytelen voltak csupán hallgatni a műsort.

Rég láttam ilyen tömeget könyvbemutatón, persze lehet, hogy többet kéne járnom ilyen rendezvényekre. Akadtak, akik cowboy-szerű felszerelésben érkeztek, ami máskor nyilván meglepő lenne, de ezen az estén, tekintve hogy Baktay Ervin „indián életével” foglalkozó könyvet mutattak be, simán belefért az összképbe. Bár ha nagyon kötekedni akarnék, ezt a cowboyságot azért leválasztanám erről a témáról, de nem akarok nagyon kötekedni.

Baktay Ervinről, a neves orientalistáról és íróról eddig is tudható volt, hogy rajongott az észak-amerikai indián kultúráért és általában a Vadnyugatért. Ennek a rajongásnak a dokumentumaiból, fotókból és visszaemlékezésekből, illetve kiegészítő tanulmányokból állt össze az impozáns kivitelű Indiánok a Duna partján című kötet, amely a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum kiadásában jelent meg nemrég.

nem volt az a kimondott szobatudós-fajta és akkor még finoman fogalmaztam. Persze nem egy Indiana Jones-szerű figurát kell elképzelni (bár nyomokban Baktayban is megvolt ebből valamennyi), hanem egy olyan embert, aki szerteágazó műveltsége és érdeklődése mellett nagyra értékelte az élet apró, kézzelfogható örömeit is.

Már csak azért sem lehetett az a klasszikus tudós típusú ember, mert eredendően a képzőművészet érdekelte, festőnek készült. A budapesti Képzőművészeti Akadémián, később Münchenben, Hollósy Simon iskolájában tanult festészetet, figyelme ezek után fordult India művészete és kultúrája felé. A képzőművészekre ráaggatott sztereotípiák részben illettek Baktayra, tényleg nem volt az az otthonülő fajta, erős hajlam élt benne mindenféle mókára, legyen az jelmezes összejövetel vagy hajnalig tartó diszkrét ivászat a barátokkal, lehetőleg hölgytársaságban.

Baktay vonzalma az indiánok iránt egy meghatározó gyerekkori emlékéhez kötődik – ezt már Kelényi Béla tibetológustól, az est egyik résztvevőjétől hallhattuk. 1906-ban ugyanis Budapesten lépett fel Buffalo Bill és társulata. Buffalo Bill, a legendás amerikai bölényvadász és későbbi showman egy elég sokszínű társulattal járta a világot. Cowboyok és indiánok mellett japán harcművészek is feltűntek a Wild West Show című impozáns turnén, amely Budapest mellett az akkori Magyarország számos más városában (például Kolozsváron) is fellépett. Baktay a budapesti fellépésüket látta. Ekkor tizenhat éves volt és ez a műsor olyan erős hatással volt rá, hogy élete végéig a téma bűvkörébe került.

Baktay 1928-ban az indiai Agrában, a Taj Mahalnál

Ennek a vonzalomnak voltak más forrásai is, többek között az amerikai Ernest Thompson Seton Book of Woodcraft (Erdőjárók könyve) című munkája, ami 1912-ben jelent meg. Setonban Baktayéhoz hasonló vonzalmak éltek az indián életforma iránt, azzal a különbséggel hogy ő valóban első kézből, maguktól az indiánoktól szerezte tapasztalatait. Személyében egyébként a cserkészmozgalom egyik megálmodóját is tisztelhetjük, igaz, az ő verziójában a gyerektáborok alapvetően az indián életforma elsajátításáról, a természet mélyebb megismeréséről szóltak. A bimbózó cserkészmozgalom nem is nézte jó szemmel Seton működését, a túlzott „elindiánosodás” kiverte náluk a biztosítékot. Nem úgy Baktaynál, aki

Főzy Vilma néprajzkutató, aki szintén részt vett a könyvbemutatón, az európaiak indián-képének kialakulásáról beszélt, ami fontos adalék a Baktay-féle társaság működésének megértéséhez. George Catlin amerikai festő képeit emelte ki, amelyek közül jó néhány Európába is eljutott. Catlinről többek között ez a diplomatikus hangvételű jellemzés olvasható magyarul: „nem volt igazán kifinomult ízlésű, magasan képzett festőművész, de az ízlés és képzettség hiányát missziója pótolta”. Ez a festő egész életét arra tette fel, hogy megörökítse az indiánok életét és kultúráját, mielőtt mindez végleg eltűnik a bevándorlók terjeszkedésének hatására. Képeinek egy része Európába került, ahol nagyban hozzájárult a – némiképp romantizáló – indiánkép kialakulásához, ami odáig vezetett, hogy Angliában, Németországban  és az Osztrák-Magyar Monarchiában valóságos kultusza alakult ki a romantikus indián életformának, amelyhez persze Karl May művei is rátettek egy lapáttal. (Zárójelben jegyzem meg, hogy Németországban magam is jártam egy „vadnyugati parkban” Regensburg környékén, amely egy az egyben olyan volt, mint egy Sergio Leone-film helyszíne. Lengőajtós kocsma, cowboyok, indiánok, ahogy kell. Mozdulni sem lehetett, akkora tömeg volt. A németek valamiért ma is imádják ezt a műfajt. Zárójel bezárva.)

Baktay és társasága 1931-ben alapította meg a Törzset Zebegényben, amely

de miután ott túlságosan szem előtt voltak, a későbbiekben áttették a székhelyüket egy Kismaroshoz közeli szigetre, illetve a Szentendrei-szigetre.

Baktay Ervin a londoni Tengerészeti Múzeumban, 1962-ben

Az est harmadik meghívottja, a civilben korábban hajótervező mérnökként és fordítóként dolgozó Hegymegi Kiss Áron (törzsbéli nevén Nyílhegy) élvezetést leírást adott a táborok mindennapjairól. Hegymegi a Baktay-féle törzs teljes jogú tagjaként vett részt a táborokon. Az általa elmeséltek szerint szerény körülmények között éltek ezeken a régi dunai nyarakon, mivel egyiküket sem vetette fel a pénz. Rendszerint „szomorú húst” fogyasztottak , ami azért volt szomorú, mert szinte átlátszóra klopfolták, hogy mindenkinek jusson.

Mivel a Duna akkoriban – Hegymegi szavaival – „elképzelhetetlenül tiszta volt még”, ivóvízként és főzéshez egyaránt kiváló volt. Hétközben kevesebben voltak, leginkább hétvégenként telt meg a tábor, amelynek olyan jeles résztvevői voltak, mint például Blattner Géza képzőművész, Csorba Géza szobrász, Haranglábi Nemes József festő vagy Haich Erzsébet szobrász-író.

leginkább az idősebbeket. A fiatalabb, törzshöz kötődő tagoknak azonban rendszeres kihallgatásokban és megfigyelésben volt részük.

Miközben Hegymegi Kiss Áront és a többi megszólalót hallgattam, próbáltam megfejteni, mi motiválta ezeket a hajdani táborozásokat, amelyeken minden apró részlet korhű volt a sátraktól a ruhákig. Vajon mennyire volt ez pusztán játék? Játék volt-e egyáltalán? Maga Baktay így ír erről:

„Az indián sohasem szakadt el a természettől, hanem minden idegszálával Isten szabad világába kapcsolódott. A természet szelleme, a természeti élet ősi szabadsága, de ugyancsak a természet parancsolta szigorú önfegyelem s a közösség kötelességtudata jellemezte az indiánok életét mindaddig, amíg a fehér civilizáció erőnek erejével rá nem kényszerítette őket az új, idegen, mesterkélt életformák elfogadására, megfosztva őket szabadságuktól.”

Ez a sokszínű és egyenként is érdekes életúttal rendelkező társaság, amely Baktay körül összegyűlt, évtizedekig táborozott a Dunakanyar különböző pontjain. A második világháború aztán szétszórta őket, de a táborok nem szűntek meg. Maga Baktay 1954-ben táborozott utoljára. 1963-ban bekövetkezett halálát követően hívei, barátai és a körükben felbukkant fiatalok egészen 2005-ig kitartottak. Ekkor tartották a Törzs utolsó indián táborát.

Tényleg nehezen eldönthető, hogy mi motiválta valójában ezeket az embereket arra, hogy évtizedeken keresztül szinte minden nyarukat indiánként töltsék a Duna partján. De talán nem is olyan bonyolult ez. Talán csak arról van szó, hogy a 20. század történelmi kataklizmáinak árnyékában