Csak így tovább, Híres Emberek!

Különösebben nem tarthat érdeklődésünkre számot a globális világelit legfőbb bohócainak összeröffenése, pláne, hogy a Golden Globe-díjátadó még az Oscarhoz képest is sokkal inkább szól az újságírók egyes sztárok felé plántált, őrült rajongásáról. Eleve még pár éve is a legtisztább korrupció melegágya volt a Globe, hiszen a Hollywoodba akkreditált külföldi újságírók hívták létre az egész eseményt, és egy-egy aspiráns pár tucatnyi újságírót megajándékozva, természetesen érdekmentesen jócskán növelheti valaki a győzelmi esélyeit, de két érdekesebb tanulságot levonhatunk. Az egyik filmes, a másik közéleti.

*

Mindenki a Netflix áttörését vizionálta a gálán, ám erre esélyük sem lehetett, mert meg sem próbáltak – az eseményen! – polgárt pukkasztani, csak egy öreg profira és egy heteroszexuális viszony szétesésének történetére apelláltak. Hát, ez nem sok. Amíg a kínálatukban számos, nyíltan és ocsmányan blaszfém is akad, amik persze nem mind saját gyártásúak, addig ezzel a konzervatív játszmával nem okozhattak meglepetést a progresszív flössöknek. És jegyezzük meg azt is, hogy sem Az ír, sem a Marriage Story nem annyira jó, mint ahogy azt a feléjük barátságos sajtó interpretálni igyekezett. Olyan jócska, de igazán maradandó élményt nem hoztak.

Oké, Az írben Scorsese mindent elmond, amit évtizedekkel ezelőtt elmondott sokkal jobban – ráadásul a főszereplő karakter valószínűleg csak egy túlmozgásos hazugsággép –, de a film leginkább mégiscsak arra szolgál, hogy lássuk, mennyire nem működik még mindig a technológia, amikor az emberi arccal kell kezdeni valami. Bámulatos bundákat, kifejezetten hihető állatokat, javarészt elfogadható mozgásokat biztosítanak mára a speciális effektusok, de az arc egyszerűen nem működik. Ehhez az emberi szem túlságosan fixált, nem tud olyan információkat közvetíteni a látványról az agynak, hogy az elhiggye, nem akarják csúnyán átverni. És akkor nem marad más, mint egy nagyon csúnya viaszfejet kapott, öregemberes mozgású de Niro, amikor elvileg fickós negyvenesként kéne gyilkolnia.

A Marriage Story meg egyszerűen nem elég mély. És amilyen húsba vágóan gyötrelmesen mutatta be mondjuk a Blue Valentine, hogy milyen az, amikor egy házasság darabjaira hullik és nincs visszaút, csak tipródás és szenvedés, addig ez a film megmarad egy-két emlékezetes jelenet szintjén, de jobbára középszerű.

Szóval az elvárások lehettek nagyok, de ez a Globe-eredmény maximum a Netflixnek csalódás. Nem mintha olyan fene nagy minőségi színvonal uralkodott volna, csak a dél-koreai Élősködők lógott ki a sorból, a maga kicsit sematizált, baloldali tónusával is végig izgalmas, érdekes, ha nem is fontos film.

*

Ami a dolog közéleti részét illeti, semmi újat nem kaptunk, csak a maguk szerepénél sokkal többet képzelő híres embereket, akik valamiért nem elégedettek azzal, hogy dollármilliókat keresnek,

Ez sem újdonság, de Trump győzelme óta a dolog sokkal inkább hisztérikussá vált, aminek persze van némi élvezeti értéke.

Nem hiába tud brillírozni minden egyes díjátadó-celebrálásán Ricky Gervais, aki persze ugyanebből az akolból való, de már csak a földrajzi távolság miatt is egy kicsit az amerikai viszonyoktól elemelkedve tud rámutatni az önteltség és képmutatás elegyére.

Az elmúlt években ez a fajta őrülten baloldali, direkten hisztérikus kiállás lett az elfogadott. Az örömködés azon, hogy legálisan lehet gyerekeket gyilkolni – Michelle Williams konkrétan azt mondta a Golden Globe átvételekor, hogy az abortuszainak köszönheti karrierjét, rá is vár néhány négyzetméter a pokolban, nem kell aggódnia –, a migráció imádata, a konzervativizmus mindenkori, azonnali, végleges és visszafordíthatatlan stigmatizálása; ez a három tényező elengedhetetlen ahhoz, ha valaki sikeres, befutott szórakoztatóipari sztárrá szándékozik válni.

Hát csodáljuk, hogy szebb korokban a csepűrágóknak szépen megvolt a saját kis közegük, amivel a polgárok és a nemesek nemigen akartak közösséget vállalni? A társadalom immunrendszere az esetek nagy részében kiválóan működik, és évszázadokkal korábban sokkal jobban tudták, mint ma: ez a közeg alapvetően ellentétes egy normális ember vágyaival és a csekély kivételtől eltekintve csak bajt és veszélyt jelent rá. Ebből kifolyólag az államok döntnökei igen ritkán kértek mélyenszántó tanácsokat az ebből a szubkultúrából érkező emberektől.

Döntően ez is a 20. század „érdeme”, annak is inkább második feléé. Minden legyen apolitikus, mert az szép és happy, de ez csak annyit jelent, hogy a politikai direktívát látszólag apolitikus elemek tolmácsolják, mert úgy sokkal nagyobb a lefedettség és sokkal jobb lehet a propaganda hatása. Legyen továbbá minden csak látszatcselekedet. Ők pontosan tudják, kik közülük a szexuális ragadozók, a bántalmazók, de ezeket csöndben, egyetértésben, mi több, ünnepelve tűrik meg.

Ne feledjük, nem azért fordultak Harvey Weinstein ellen addigi elvbarátai, mert megtudták, miket tett, hanem mert a nagy nyilvánosság is megtudta. Hát Jeffrey Epstein? Tudják, aki „öngyilkos” lett. A tucatnyi magyar színésznő a minap pedig nem azért nótázott, hogy a Marton- és Gothár-félék ne érezzék úgy, bármit megtehetnek a nekik kiszolgáltatott emberekkel, hanem a „színházak védelme” miatt.

Soha ne felejtsük el, hogy ezek az emberek pontosan tudták és tudják, mik történnek köreikben, arról mégis hallgatnak.

És ezért van az, hogy ahol igen komoly mértékben fellépnek az ún. sztárok és hangjukat hallatják a progresszió nevében, nos, az a politikai kampány halálraítélt. Így volt ez a Brexit idején, az USA-ban 2016-ban, és így lesz ez itthon is, ahol a kétezres éveket nézve relatíve új dolog, hogy az ún. művészet megint fennhangon bolsiskodik.

Halálra ítélt igyekezet ez, mert a normális emberek, a gyereküket iskolába vivő, mindennap dolgozó, adót fizető, csak nyugalomban élni akaró polgárok meglátják, amint szexistázzák, rasszistázzák őket diabolikus elemek, és azt mondják, na ezt nem. Sok mindent lehet, de ezt nem, és elhúztok ti a molnár malmára.

Úgyhogy hajrá, kedves híres emberek, a normalitásban hívők közös érdeke, hogy tönkretegyetek még egy sor kampányt a világon!