Mandoki: Az integráció a bevándorlók felelőssége
A Nyugatra „disszidált” rockzenész azt írja, mivel akkoriban egy szót sem beszélt németül, az első dolga volt, hogy minden szabad percében tanuljon németül.
Aki Gyöngyöspatára százmilliós büntetést lát indokoltnak kiszabni, az tanítson fél évig magyart Gyöngyöspatán.
„És kudarc ül az emberek szemében; az éhesekében pedig nő a harag. Az emberek lelkében kitelik és elnehezül a harag szőleje.” (John Steinbeck: Érik a gyümölcs)
Néha azon tűnődik az ember, hogy vajon hol teremnek a jogászok, a bírák, a jogvédők, a kisebbségszakértők. Nem fér a fejébe az a bűbájos isteni fricska, hogy valahogy mindig a kertvárosi általános iskolákban cseperedett, Habsburg-sárgára vakolt elitgimnáziumokban a négyszázkilencvenhatodik istenverte felvételi pontot is behúzó, fővárosi elitegyetemekről Londonba, Párizsba és Leuvenbe kierasmusoló, porhanyósra művelt emberfők kerülnek olyan pozícióba, hogy megmondhassák a hevesi kisváros dizájnerdrogos levegőjében a szorzótáblával kínlódó tanárnak: alkalmatlan, rasszista dög vagy, öcsém!
Igen, Gyöngyöspatáról beszélek.
E sorok írója egy német autóipar által dúsgazdagra hizlalt megyeszékhely két tannyelvű általánosából nézte a világot tizenkét évesen. Olyan helyről, ami feltehetőleg kísértetiesen hasonlított a gyöngyöspatai iskolaperen dolgozó jogvédők, ügyvéd, bíra és ügyész általános iskolájára. Olyan helyről, ahol hófehér volt a tanári kar és hófehér a diáksereg, karácsony szent ünnepe után egymásnak mutogattuk mi, középosztálybeli tökcsumák, a zsírúj fehér Sony Xperiáinkat meg a szürke Galaxy Miniket, és azt irigyeltük, aki a gyárigazgató apukájától iPhone-t kapott. Ha rosszkedvünk volt, szidtuk szegény fizikatanárnőt, mert szó szerint kérte megtanulni a mágneses kölcsönhatást, Fertő-tavi vidámparkba jártunk osztálykirándulni, és félévkor már tudtuk: bérelt helyünk van a három helyi elitgimi valamelyikében. Ilyen volt a mi általános iskolánk.
Éppen ezért nekünk és a hozzánk hasonló helyekről érkezett szociológusoknak, kisebbségkutatóknak vagy jogászoknak nincs semmi jogunk szegregációt visítani, ha szembejön velünk egy gyöngyöspatai tanár.
Mert mi biztos, hogy nem mennénk oda se tanulni, se tanítani.
Nem mennénk oda a diplomáinkkal a Gyöngyöspatai Nekcsei Demeter Általános Iskola flaszterjára, hogy olvasni tanítsunk egy halmozottan hátrányos srácot elsőben. Meg másodikban. Meg harmadikban. Meg negyedikben. Aztán ötödikben is, mert akinek a családja három generációra visszamenőleg bathijánynak olvassa Batthyány-t, az az Egri csillagokat 12 évesen is nyökögve fogja csak betűzni.
Nem mennénk oda tíz felbőszült gyerekkel üvöltözni, hogy ha már nem csinálnak semmit, legalább azt a három szerencsétlent hagyják tanulni, aki megnyerte őket osztálytársnak. El sem tudnánk képzelni, milyen olyan helyen tanulni és tanítani, ahol a gyerekek példaképeiként működő szülők, és itt idézem az Abcúg témába vágó cikkét, nem tudják megkülönböztetni egy tankönyvsorozat negyedik részét egy negyedikes tankönyvtől. Az ilyen helyzetekben a neveléstudományi intézetekben papírra vetett, a tanárjelöltek fejébe plántált normál tanításmódszertan felmondja a szolgálatot.
És hogy ilyenkor miként tanítanak? Hát úgy, ahogy lehet. Gyöngyöspatán így lehetett. Egy olyan osztállyal, ahol csak halmozottan hátrányos helyzetűek, normál módszerekkel taníthatatlanok tanultak (akik történetesen cigányok voltak), és egy másikkal, ahol a többiek, tanítható nemcigányok és cigányok közösen.
órákat tartottak, és belevertek valamit a rájuk bízottak fejébe. Megnézném azt a jogvédőt, ügyvédet, bírót és szociológust, aki felállna a pulpitusától, és a helyükbe ülne.
Ezeket az embereket tisztelni és segíteni kell, nem pedig büntetni.
Pláne nem az önkormányzat éves költségvetésének duplájára. Ahogy tisztelni és segíteni kell(ett volna) a nyíregyházi görögkatolikusok Huszár-telepi gettóban működő Sója Miklós Általános Iskoláját és az ahhoz hasonló, halmozottan hátrányos helyzetűek neveléséhez értő műhelyeket. (Amik egyébként nem „cigányiskolák” vagy szegregáló iskolák, hanem olyan helyek, ahol – bőrszíntől függetlenül – rendelkezésre áll a hátrányos helyzetű gyerekek tanításához szükséges szakértelem, és nem is félnek azt a gyerekek javára használni.)
De nem, a felperes CFCF, azaz az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyermekeknek Alapítvány nem ezt tette. Nem javaslatokkal éltek, nem fejlesztő pedagógusokat küldtek, nem továbbképzéseket tartottak. Szétnéztek, méltatlankodtak, leparasztoztak és lekurváztak, akit értek, no meg pereltek.
Kritériumrendszerük egyszerű volt:
ráhúzták a magyarországi cigányság teljesen más történelmi tényezők nyomán kialakult problémáira, és szétpereltek mindenkit, akit a vörös szemüvegükön keresztül elnyomónak láttak. Nem azoknak a törvényeknek a módosítását akarták elérni, amelyeknek köszönhetően a magyar közoktatás halmozottan hátrányos helyzetű és középosztálybeli gyerekekhez egyformán keveset tesz hozzá, hanem kártérítést követeltek az ország legcsóróbb önkormányzataitól – hogy aztán a kiperelt pénzt azoknak a mélyszegénységben élő családoknak adják, amelyeknek tekintélyes része egyébként a gyermeknevelésre tökéletesen alkalmatlan.
A Debreceni Ítélőtábla szeptemberben döntött úgy jogerősen, hogy a gyöngyöspatai általános iskolában az elkülönített oktatás gyakorlata sértette a felperes diákok jogait, akiknek ezért évenkénti és személyenkénti bontásban összesen közel százmillió forint kártérítést kell fizetni, és a Kúria december közepén nem tartotta szükségesnek felfüggeszteni a jogerős ítélet végrehajtását.
Itt kell meghúzni a cezúrát. Itt kell megálljt parancsolni mindazoknak, akik az amerikai feketék rabszolgastátusából eredő konfliktusokat, sérelmeket, igényeket és kényelmes áldozatszerepet a világ összes olyan kisebbségére rá akarják szabadítani, amely a többséghez képest anyagi hátrányban van.
Rabszolgaság és elnyomatás Amerikában volt. Magyarországon együttélési problémák vannak. A kisebbség hátrányos helyzetéért fizetendő kártérítés a demokrata elnökjelöltek vitájába való, nem a magyar iskolarendszerbe.
A különböző kisebbségi problémáknak különböző oka és kulcsa van. A helyzeteket oda való megoldásokkal jobbítani kell, nem pedig önkormányzatok csődbe küldésével tovább mételyezni a lelkeket.
Nem a fenntartó önkormányzatot meg a tankerületet kell perelni azért, mert a Gyöngyöspatai Nekcsei Demeter Általános Iskola nebulóinak egy részéből nem lett sem vadászgéppilóta, sem atomfizikus. Nem a Nekcsei igazgatója és tanárai „tették tönkre” a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek életét, hanem – akarva-akaratlanul – a szülők, akik képtelenek voltak vagy nem is akartak tanulásra és méltóságteljes emberi életre alkalmas körülményeket teremteni a gyerekeiknek.
A kirovott kártérítés épp ezekhez a szülőkhöz menne. Az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyermekeknek Alapítvány tehát az együttélést és tanulást lehetetlenné tevő bűnösöket jutalmazná az alulfinanszírozott önkormányzat kárán, azért, mert a Stanford Egyetemen valaki megírta, hogy ők az elnyomók.
Nem csak Amerikából áll a világ, és nem mindenkit kell elnyomni ahhoz, hogy szegény legyen. Halmozottan hátrányos helyzetűek között dolgozókat, rajtuk segíteni próbálókat megbélyegezni és elítélni, ehhez pedig magukat a mélyszegénységben élőket manipulálni és felheccelni becstelen dolog.
Aki Gyöngyöspatára százmilliós büntetést lát indokoltnak kiszabni, az tanítson egy évig Gyöngyöspatán.
Faragni fog ez a középosztálybeli gőgjéből valamicskét, az biztos.