Tűzimádók és lángoló lyukak Közép-Ázsiában – Hungarikumokkal a világ körül 2.

2020. január 10. 10:08
Folytatódik a Hungarikumokkal a világ körül 3. évada: Iránból indulva Közép-Ázsia országait járják be a magyar utazók, akik a második epizódban Irán és Türkmenisztán izgalmas helyszíneit járják be.

Almási Miklós és Kurucz Dániel írása

 

Tárgyalás Teheránban. Ez sose hangzik túl jól. Nekünk se volt egyszerű dolgunk. Márti és Miki szíve ennek megfelelően egy EKG-leletre emlékeztető tárgyalás cosinusait produkálta hosszú órákon keresztül, míg az arra illetékes szerv egyik vezetőjével folyt a nem kívánt eszmecsere. A forgatás teljes leállításától a mosolyszüneteken át a megállapodás reményéig minden eshetőség felmerült. Izzasztó pár óra volt. A kereslet-kínálat nehezen alakult ki. Túl kellett esni pár formaságon, míg körvonalazódni nem látszott a konszenzus: „Mi tényleg csak egy barátságos forgatócsoport vagyunk”, akik a magyar kultúra ereklyéit szeretnék odahaza bemutatni. Így nem volt más hátra, mint az áron való huzavona a forgatási engedélyről – hiába volt eleve spéci vízumunk.

Van úgy, hogy az ember nem kér, de kap. Mi egy „silent guide”-ot kaptunk az engedélyek mellé. Mindezt nem kevés pénzért. Sebaj, „több is veszett Mohácsnál”, elvégre csak a teljes vésztartalékunkat éltük fel rögtön a tizedik napon. Így kellett folytatnunk utunkat a következő 6 és fél epizódon keresztül. Az egyetlen sebhely, amit még jó darabig hordozni fogunk, hogy bármennyire is szerettünk volna, erre nem tudtunk felkészülni. Akármennyire is legálisan, a szabályokat betartva szerettünk volna forgatni Iránban, csak az indulásunk előtti nap derült fény a forgatási engedély szükségességére, hiába a hosszas egyeztetés árán megszerzett drága újságíró vízum…

Sebaj, mindenki boldog, és még sittre se kerültünk.

Mielőtt Yazdban újra egyesült a csapat, útközben megpihentünk Ázsia második legidősebb élőlényének lábánál, és kifújtuk magunkat. A legenda szerint maga Zarathustra ültette a ciprust.

Mint egy nagycsalád, úgy érkezett vissza Teheránból Márti és Miki, Szellem bácsival karöltve. Megkaptuk az engedélyt, hogy folytathassuk az utunkat Yazdba, Jászberény testvérvárosába. Oda, ahonnan a jászok származnak állítólag. Utazásunkat megelőzően volt szerencsénk ellátogatni Jászkisérre, hogy a saját szemünkkel is láthassuk a jász világtalálkozót, ahol rengeteget megtudtunk közös történelmünkről – tamáskodók most kapcsoljanak el. És arról, hogy hogyan is került Iránba Lehel kürtje. No meg felkerestük a yazdi Jászberény utcát is. Külön köszönjük Jászberény városának, hogy testvérvárosi kapcsolatuk ilyen magyar vonatkozásokat adott Yazdnak és Iránnak. Kevesen tudják, de a világ e szegletében magyarnak lenni jó. Úgy gondolnak ránk, mint távoli rokonokra.

„Imigyen szóla Zarathustra…”

Yazd azonban önmagában is unikum. Óvárosa egyedülálló és a világ kevés zoroasztriánus hívője közül is itt lakik a legnagyobb iráni közösség.

Meg is látogattuk a Tűz Templomát, ahol a zoroasztriánusok már 1550 éve töretlenül őrzik azt a tüzet, amelyet kommunikációs csatornaként használnak, hogy istenükhöz, Ahura Mazdához fohászkodjanak. Jut eszünkbe: tudja valaki, hogy ki a leghíresebb zoroasztriánus a világon?

A síita Vatikán

Szerettük volna képernyőre vinni, amit eddig – tudomásunk szerint – nyugati forgatócsoportnak még nem sikerült. A Mashhad szent negyedében található Astan-e Quds-e Razavi könyvtár belső, elzárt részében őrzik ugyanis az egyik legrégebbi írásos emléket a magyarokról. Pontosabban a magyar-finnugor rokonságot alátámasztó Risalát Ahmed Ibn Fadlán tollából.

Az izgalom és a feszültség továbbra is tapintható volt. Beengednek-e vagy nem? Felvehetjük-e az egyetlen megmaradt példányt vagy nem? Egyáltalán tényleg létezik-e még a könyv vagy csak a magyar történelemkönyvekben írnak róla? Efféle gondolatokkal indultunk el néma csöndben a mashhadi reggelen a siíta Vatikánba. Dobpergés. Kamerák élesítve, hangcucc betárazva. Ostromló seregként rontottunk ki az autóból, mikor végre megérkeztünk a főtérre, de lendületünket azonnal megfékezte egy strázsa. Ezzel vette kezdetét az ismét órákig tartó szervezés-vitázás a szent negyedet eltökélten „védelmező” karhatalmi egységgel, melynek második védvonalán már tartósan fönnakadtunk. A paprikás hangulatot ismét oldotta, hogy magyarok vagyunk. Hogy ebből mi sült ki, a világért sem spojlereznénk. Csak szombaton, 12.20-kor derül ki a TV2-n.

*

Sci-fi és sivatag Türkmenisztánban

A „Fehér város”

Eleinte kisebb meglepetésként könyveltük el a szépen sorjában álló egyenházakat Asgabatban, Türkmenisztán fővárosában. A végtelen fehér épületeket csak a szinte kihalt utcákon ténfergő fehér autók sora töri meg. „Vissza a jövőbe”… akár ez is lehetett volna asgabati utazásunk alcíme. De ez nem egy film és nem is fikció, habár mindannyian úgy éreztük. Mindenfelé márványházak sorakoztak. A hibátlan épületek aranyberakásai és a körforgalom centrumában álló króm szobor csillogása vakította el szemünket.

Az egész város úgy festett, mintha egy utópisztikus, science-fictionbe illő jövőképpel próbálnánk meg ábrázolni az ókori Rómát. Mindenhol a vakító fehérség és sterilitás volt az úr. Steril. Talán ez a legkifejezőbb, amivel ezt a modern csodákkal teli várost jellemezhetnénk. Igen nehezen dolgoztuk fel Asgabatot a sivatag szélén, pedig még a Szellem bácsitól vett búcsúnk is élénken élt bennünk.

Türkmenisztánban a ló nem csupán nemzeti állat. Hatalmas becsben tartják, kizárólag hátasnak használják őket. „Mi vagyunk az egyetlen nép, akinek a ló mindig csak a barátja volt.” Nem véletlen, hogy a jövőbe épített Ashgabat egyik „legszentebb” létesítménye, a több mint 1000 lovat számláló istállókomplexum. Itt tett látogatásunk alkalmával volt szerencsénk megismerkedni a ménes legkiválóbb állataival, az akal-teke lovakkal – amelyek közös ősre vezethetők vissza a magyar honfoglalók lovaival. 

Mi ez a lángoló lyuk? 

„Door to Hell”, avagy Karakum Ragyogása, mondták a helyiek két tevetej shot között. A következő éjszakát a Karakum-sivatag mértani középpontja mellett készültünk eltölteni. Sivatag van sok helyen, de egy 20 méter mély és 70 méter átmérőjű lángoló kráterbe nem minden nap fut bele az ember.

Leírhatatlan az élmény, amit a dombon ülve éltünk át a sivatag közepén, csodálva a naplementét a kráter felett. S mikor úgy gondoltuk, hogy ezt már fokozni nem lehet, beköszöntött az éjszaka, és azonnal megértettük, miért is hívják Karakum ragyogásának. Van a kráter berobbantásáról egy vicces sztorink: a főszerepben szovjet tudósokkal, pár gyufával és egy gumiabronccsal.

*

A második részt a TV2 mutatja be szombaton, aztán rögtön vasárnaptól a Youtube-csatornánkon láthatjátok, ha lemaradnátok róla. Egészen február 22-ig nyomon követhetitek kalandjainkat. Tartsatok velünk ezen a 14 ezer kilométeres úton, és fedezzük fel együtt Belső-Ázsiát!

További kalandokért pedig olvassátok el a korábbi útinaplókat.

Összesen 12 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés