A magyar karakter
Talán az értetlenség kifejezés foglalja össze a legtalálóbban azt az attitűdöt, ami a 2010 óta követett magyar stratégiai gondolkodással és még inkább cselekvéssel szemben leggyakrabban tetten érhető. Hiszen legtöbbször talán nem is feltétlenül valamilyen rosszindulatú előítélet az ellenséges megnyilvánulások oka – bár erre is számos példa akad –, hanem pusztán az, hogy a meg nem értést általában reflexszerűen követi az elítélő, lesajnáló vagy éppen kioktató reakció. Ahelyett, hogy vennék inkább a fáradságot, s a Magyarország migráció-, kül- vagy éppen társadalompolitikai lépései mögött megbúvó logikát próbálnák megérteni.
Pedig ha csak a napi történések alapján próbálja valaki megérteni a magyarokat, nem fog sikerrel járni. Így ugyanis nem derül ki, hogy kik vagyunk mi, magyarok, hogyan gondolkodunk. Ha viszont sikerül a nemzeti karakterjegyeket azonosítania valakinek, akkor sok minden megérthető napjaink vitáiból, illetve a magyar geo- és külpolitikai stratégiából. Nézzünk néhány példát! Először is a magyarok megveszekedetten szabadságszeretők. Ez a szabadságszeretet áthatja a társadalom minden rétegét, a nyelvet és a kultúrát. Babits Mihály azt mondta, hogy a szabadság szeretete ősi szokásjogi eredetű dolog: „a magyart csak a saját jogai és szabadsága érdekli”. Napjaink szuverenitásunkkal összefüggő európai és nemzetközi vitái pont erre vezethetők vissza. S ugyanezért nevetségesek azok a vádak, amelyek a magyarok szabadságkorlátozó hajlamairól szólnak.
Ezzel összecseng egy másik fontos vonás, amelyet talán a „hódítás nélküli vitézség” kifejezéssel lehet a legjobban jellemezni. A magyar vitézség, vagyis a valódi és a politikai harctéren megmutatkozó bátorság mindig a haza, illetve sokszor Európa védelmében nyilvánult meg. A magyar uralkodók többsége nem volt hódító. Szekfű Gyula szerint ez a magyar koronázási eskü szövegében is tetten érhető, amely csak az ország területének megtartására kötelezte az uralkodót, szemben például a folyamatos gyarapításra kötelezett német-római császárral.
