Az év, amikor sokat veszítettünk, de még többet nyertünk

„Milyen tanulságot vonhatok le ebből az epizódból azon kívül, hogy a konzervatív értelmiségieket kiszorítják a közbeszédből hazánkban? A Times egyik szalagcíme arról tájékoztatja az olvasót, hogy »fehér felsőbbrendűségről tett kijelentéseim« miatt bocsátottak el kormányzati pozíciómból; a parlamentben a lovagi címtől való megfosztásomat követelik »iszlamofób, antiszemita és homofób megszólalásaim« miatt – és így tovább –, az ilyen dolgok természetszerűleg megkérdőjelezik a hűségemet a hazám és a párt felé, amelynek annyi energiát szenteltem az elmúlt több mint ötven évben. Idetartozom? – kérdezem. A felfedezés, miszerint prominens toryk is úgy gondolják, hogy nem, megrázó dolog. De van egy jó oldala. Támogatólevelek egész sorát kaptam szerte a világból, ami kicsit olyan érzés, mintha a saját temetésemen elhangzó beszédeket hallgatnám, csak közben van lehetőségem bólogatni. Ha véletlenül az emigráció mellett döntenék, a Le Figaro támogatókampányt szervez mellettem. 

De ez a valódi áprilisi katasztrófára emlékeztet. A Le Figaroban leróttam tiszteletemet a Notre-Dame-tűz kapcsán a város előtt, melynek művészete és irodalma folyamatos inspirációt jelent a számomra első, tinédzserkori látogatásom óta. »​​​​​​​Ahogy az angyal ígérte a tetőn,« – írom – »​​​​​​​a Notre-Dame feltámad majd. Feltámad majd a városáért, amely unikális maradt a modern fővárosok között, mindig önmaga maradt attól fogva, hogy Európa szíve volt, azokban az időkben, amikor a világ a feje tetejére állt, egészen napjainkig, amikor emlékezteti megzavarodott kontinensünket arra a lelki örökségre, amit nem tagadhat le«. Vajon csak jámbor remény marad-e ez, vagy Emmanuel Macron posztmodern világnézete hagyja majd Európát annak lenni, amit számunkra jelent? Ez a kérdés megmozgatta a politikát a kontinensünkön ebben az évben, mégis kevesen vannak azok, akik felismerik a jelentőségét.”