Lehetséges-e a politikában magatartási reform?

2019. december 12. 15:59

Csizmadia Ervin
Méltányosság
Eötvös József Reformjáról és a mai Magyarországról.

A magyar politikai esszéirodalom egyik súlyos munkája Eötvös József 1846-os, többszáz oldalas tanulmánya, a Reform. Ez az a mű, amely azzal a legendás sorral kezdődik, hogy „Magyarország nem maradhat jelen helyzetében”. És úgy folytatódik, hogy, hogy „E meggyőződés annyira általánossá lett, hogy a reform szükségességét bizonygatni merőben fölösleges”. Végül a gondolatmenet e szakasza azzal zárul, hogy a noha a reform szükségességében mindenki egyetért, annak megvalósítási módjait illetően „a legnagyobb véleménykülönbség mutatkozik”. Ugye, nyilvánvaló: e sorok valami „történelmi állandót” fogalmaznak meg, ezért a Reform ma is méltó a figyelmünkre. 

De mégsem azt az utat választom, hogy Eötvös megállapításait erőltetetten aktualizáljam a ma számára. Az olvasónak azonban nem lesz nehéz észrevennie, hol szól a szöveg hozzánk, a mához. Mivel (mint mondtam) többszáz oldalas tanulmányról van szó, mindössze két szempontot emelek ki: 1. Mi az alkotmányos organizmus „elromlásának” (a történelemben keresendő) oka? 2. Lehetséges-e „jó reform” csak intézményesen, a magatartásmódok változása nélkül? 

*

Eötvös jó kutatóhoz illően – aki meg szeretné érteni korának alapproblémáit – tanulmányát fontos „módszertani” bevezetővel kezdi. Egyrészt kijelenti, hogy a problémákat nem lehet felszínesen azonosítani (illetve felszínes értelmezésekből csak felszínes cselekvés következhet), s ezért az elemzésnek mélyebbre, az alkotmány organizmusának elemzéséig kell hatolnia. Másrészt – ezzel szoros összefüggésben – már jó előre jelzi: a hibákat nem lehet egyetlen szereplő, például a pártok nyakába varrni, mert nem egyik vagy másik párt miatt tart Magyarország ott, ahol. E „megértő” szándéka miatt, ha értekezését akadémiai értelemben nem is nevezhetjük tudományosnak, méltányosnak feltétlen, s ez a megállapítás nem csak a bevezetésre, hanem az egész műre vonatkozik. 

A jelen problémáit két síkon tárja elénk a szerző: társadalmi és politikai metszetben. Társadalmi metszetben a magyar társadalom túlnyomó többsége nem részese az alkotmányos rendszernek, hiszen a lakosságnak mindössze 1/20-a van az alkotmányon belül és 19/20-a áll azon kívül.  Eötvös nem véletlen mondja el ezt könyve elején, mert ez által máris drámai módon exponálja, hogy egy ilyen társadalmi elrendeződés mellett roppant nehéz bármifajta reformot megvalósítani. A társadalom rossz szerkezete persze megint csak nem magának a társadalomnak a baja, hanem a politikai dimenzióhoz, annak is kulcseleméhez, egy évszázados hatalmi szerkezethez vezet el, amelynek centrumában a sokak által az „alkotmányosság bástyájának” tekintett megyerendszer áll.

Erősségének oka Eötvös szerint összefügg azzal, hogy a központi hatalom viszont tartósan idegen kézben van s az idegen hatalommal szemben a megyék az alkotmányosság (sokszor az alkotmányos ellenállás) kifejezői. De vajon tényleg igaz-e a liberális reform-elit nagy része által is osztott nézet a megyék „alkotmányvédő” szerepéről? Eötvös szerint nem igaz. Akkor lenne ugyanis igaz, ha a megyék működésük hosszú ideje alatt a demokratikus politizálás és kiválasztódás közegeivé váltak volna, ám épp ellenkezőleg: a megyék oligarchizálódtak, amelyet jól mutat, hogy a nemesi jogegyenlőség címe alatt a megyékben néhány család tartja kezében a hatalmat. Ilyen elrendeződés mellett nem csoda, ha a megyékből nem tud(ott) a nép érdekében működő institúció válni. Eötvös véleménye egyértelmű: a megye a „legarisztokratikusabb intézet, mely valaha a világon létezett”. 

Ebben a formájában tehát a megye nem lehet kibontakozási pontja semmiféle reformnak, mint ahogy adott formájában a másik intézményes tényező: a kormány sem. A kormány ugyanis adott körülmények között nem a magyar érdekeket képviseli, s így nincs elegendő hatalma (amire pedig egy „normális” kormánynak hatalma kell, legyen) az általa hozott törvények végrehajtására. Nem kétséges Eötvös előtt, hogy ebben a helyzetben az európai utat kell követni, s ez pedig a központi hatalom (a kormányzat) megerősítése, hiszen „Magyarország feladata nem lehet az, hogy egészen különválva minden nemzetektől, megyei szerkezetének maradványait őrizgesse”.

Nem kicsi tehát a szerző dilemmája, mert egyfelől észleli a patthelyzetet a két (nevezzük így) hatalmi ág között; másfelől azt is, hogy a központosítás, mint megoldási terv (értve ez alatt a kormányzati felelősség megteremtését) Magyarországon rendkívül népszerűtlen eszme. Erre az utóbbira mondatnánk, hogy nem is csoda a népszerűtlensége, hiszen Joó Tibor közel száz évvel később írott könyvéből kiderül, milyen gondolkodási vonalak határozták meg a reformkor előtti Magyarországot. 

Eötvös azonban túllép azon, hogy megállapítsa a megyerendszer rosszaságát és a kormányzati centralizáció jóságát. Nem gondolja, hogy a megyerendszer adott formájának megszüntetése automatikusan a kívánatosnak tartott erős kormányhoz (államhoz) vezetne el. Ha ugyanis a megyerendszer átalakítása nem kellő biztosítékok kíséretében történne, az a korlátlan kormányzás kialakulásához vezetne. Eötvös koncepciójától azonban mi sem áll távolabb, mint a korlátlan kormány. Ám élesen látja, hogy egy nem korlátlan hatalmú központi kormány létrehozatalának útjában az évszázadok alatt rosszul megszerkesztett alkotmányos rendszer, az „organizált szétdaraboltság” áll. Ennek következtében sem a kormány nem tudja maga alá kényszeríteni a megyéket, sem a megyék a kormányt. Viszont akkora hatalma mindkettőnek van, hogy a másik működését hátráltassa, sőt lehetetlenítse. 

*

Eötvös itt, ha nem is mondja ki nyíltan, de Magyarország – alkotmányos alapokon nyugvó vagy legalábbis az adott alkotmányos szerkezetből következő – intézményes „kettéosztottságáról” beszél. Az „idegen” hatalom blokkolja a „nemzeti” önkormányzatokat és viszont, lehetetlenné téve a modern nemzetállam működése szempontjából nélkülözhetetlen minimális egységet. Mert ha a két institúció egymás ellen működik, akkor – így szól Eötvös kérdése – „a magyar egyesülhet-e egész erejével bármily zászló körül?” S nem nehéz kitalálni nemleges válaszát. Holott a magyar politikai elitnek és a Habsburg-hatalomnak olyan megegyezésre lenne szüksége, amely mindkét felet kielégíti és lehetővé teszi a pozitív célokért való közös fellépést.   

S ezzel már annál a kérdésünknél vagyunk, hogy – túl az intézményes reformokon milyen „puha” lépéseket javasol a Reform? Mint láttuk, Eötvös az alkotmány rossz konstrukciójából vezeti le a jelenlegi bajokat, ezért ahhoz, hogy a Monarchia más pályára állhasson, egy alapvető áttörésre van szükség: meg kell szüntetni a fő politikai aktorok közötti, történelemből megörökölt és megmerevedett alkotmányos szembenállást. Túlmenően azon, hogy Eötvös alapvető intézményes reformokat szorgalmazva a központosítás, a felelős kormány és a népképviselet szószólója, az említett „organizált szétdaraboltság” megszüntetésére magatartásbeli reformot javasol, amelyben fontos szerepet játszik a bizalom és a valamilyen közös célban való megegyezés. Azt írja, hogy a felelős kormány megteremtése épp a kormány iránt hagyományosan megnyilvánuló bizalmatlanság oldását mozdíthatja elő, hiszen egy nem felelős kormány és egy nem népképviseleti alapon összeülő törvényhozás nem egymást kiegészítő, hanem egymással vetélkedő ágensek. Ennek az állapotnak a fenntartásával azonban nem lehet túljutni az évszázadok óta megoldatlan alkotmányos viszályon. Ezért alkotmányosan gondoskodni kell arról, hogy – ellentétben a korábbiakkal – „a kormány s nemzet egymás jogkörébe ne vághassanak…saját jogkörükben szabadon működhessenek”. 

Eötvös rámutat arra is, hogy egy hatékonyabb államműködéshez nem elég, ha „hazánknak a birodalomtól való elválasztásán senki nem dolgozik”, ugyanis ez a birodalmat „erőssé még nem teszi”. Tulajdonképpen ez még csak egyfajta „negatív hűség” (nevezhetjük puha bizalmatlanságnak is), ami helyett „szükséges, hogy mi magyarok birodalmi összeköttetésünk fenntartására minden áldozatra készek legyünk, hogy nem csak ellene nem, de mellette lelkesüljünk.”

Valamilyen formában a legitim kormányzás megteremtéséről esik szó, ha Eötvös ezt a kifejezést nem is használja. Érdekes módon – s ezt jó lesz megjegyeznünk – van egy mindent megelőző előfeltétel, s ez az egység; az egységből fakadhat a lelkesedés, s nem fordítva. Az egység valójában a nemzetet jelenti, a nemzet pedig úgy lehet sikeres, ha egységes. Ahogy írja: „Egység az, mi által nemzetek fennállnak, fejlődnek s naggyá válnak. S míg e hon minden polgárát ennek érzete nem hatja át…addig e hazának jövője biztosítva nincs”. 

S bár a szerző nem bizakodó a tekintetben, hogy „ily egység Magyarország szétszakadozó részei között valaha létre jöhessen”, a téma felvetése és alapos tárgyalása azzal a tanulsággal bír, hogy a radikális átmenet talán első magyar teoretikusa számára a változtatás intézményes és mentális-magatartásbeli oldala szervesen összetartozik és együttesen kezelendő.
 

Összesen 15 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés