A szabadságról

Mezei Balázs vallásfilozófus írása

„Das Wesen der Wahrheit ist die Freiheit” – Martin Heidegger

A „szabadság” az egyik legszebb szavunk. Szeretjük, ha pihenést jelent, ha bezártságból való szabadulást, ha felszabadultságot otthon és idegenben. Gyakran vágyunk „a szabadba”! Sokszor úgy érezzük, a szabadságért mindent odaadnánk, bár Petőfivel  szemben – aki a szabadságért a szerelmet is feláldozza – inkább József Attilát követjük: „Jöjj el, szabadság, te szülj nekem rendet!”

Természetesnek látjuk, hogy a személy, a közösség, a nemzet, a nyelv szabadsága átvezet a gondolatszabadságba, a vallásszabadságba, a világszabadságba. Ideje kimondani, hogy a „népszabadság” szép kifejezése nem egy napilap találmánya volt, hanem a nyelvújítás hozadéka: a reformkorban ott szerepelt legfontosabb szabadság-fogalmaink sorában.

a teljes nyugati világ fejlődése volt szükséges ahhoz, hogy kibontakozzék. Amikor Schiller úgy fogalmaz: „Csak álmainkban élhet a szabadság”, nem az ébrenléttel ellentétes álomra gondol, hanem arra a túlvilági körre, amelyben legjobb szándékaink megvalósulnak. A rabságból való szabadulás motívuma áthatja a Szentírást kezdve az Egyiptomból való kiszabadulás történeteitől a babiloni fogságból való hazatérésig. A Zsoltáros a bűnbocsánat szabadságáért esedezik; a próféták Isten szabadítását hirdetik. „Az igazság szabaddá tesz”, mondja János evangélista, s ezen már nem egy nép szabadságát érti, hanem minden emberét, aki Krisztust befogadja. A szabadság: az üdvösség Krisztusban, mely a haláltól való megszabadulással kezdődik. Ezt a szabadságot hirdetik a tanítványok, az egyházatyák, a teológusok és gondolkodók; erről beszél Ágoston Róma összeomlását követően, amikor ki kell fejtenie, hogy az igazi szabadság, miközben már jelen van a földön, teljesen csak a túlvilágon valósul meg.

A szabadság eszkatologikus irányultsága a leghatalmasabb erő, amely a keresztény embert áthatja. Ez vezeti a mártírokat, a hittérítőket, a gondolkodókat és a tudósokat; ez vezeti a felfedezőket, akik túllépve az Európában összeszorult kereszténységen körbeutazzák a Földet. Mindeközben az ember egyre szabadabb, öntudatosabb, személyesebb. A keresztény ember szabadságáról, Luther írása, nagyjából egy időben fogan Michelangelo Ítélő Krisztusának freskójával; mindkettő a modern szabadságtudat formálódását tárja fel. A „szabadság, egyenlőség, testvériség” hármas jelszava Platónig vezethető vissza, mégis egy korszak irányelve, amely egyszerre hozza létre a szabadság legnagyobb tetteit és a pusztítás romhalmazait. Mindebben mégis áttör a krisztusi: „az úr és a szolga” viszonya, Hegel e nagy példája újszövetségi fogantatású: Krisztusban már nincsen szolga és szabad, „barbár vagy szittya”; a rabság szükségképpen egyetemes szabadságba fordul. Nem meglepő, hogy a világháború végén sokáig „felszabadulásról” beszéltek, s hogy a szovjet rendszer összeomlása a szabadság apokaliptikus beteljesedésének tűnt. Mindennek gyökerét, szárát és virágát megvizsgálva nem csodálkozunk azon, ha halljuk:

A magyar a szabadság népe. A szabadságvágy vezette annak idején a Kárpát-medencébe; a szabadságért küzdött Bizánc és a Német Császárság szorításában; a tatárokkal szemben; a török iga alatt; a Habsburgok elnyomása ellen. A szabadság realitása vezette, amikor a nagy összeomlás után ősi területeit visszanyerni óhajtotta „Kassától Kolozsvárig”. S amikor Márai leírta: Ily nagy dolog a szabadság? – igazából nem kérdő- hanem felkiáltójellel értette. Igen, ily nagy dolog a szabadság! „Egy nép kiált itt” – s már nem hallgathat soha. Hiszen a keresztény szabadság egész története a rabsággal való szembefordulásból táplálkozik a „bűntől való szabadságtól” kezdve a reveláció végső kiteljesedéséig. Történetünk ma ugyanez, amikor jogért, jussért, igazságért azokkal szemben kell kiállni, „akik a szabadságot a gonoszság takarójául használják” (1Péter 2:16) – akik „autokráciáról”, „populizmusról”, “a jogállam leépítéséről” stb. beszélnek, miközben a hamis váddal épp ezeket valósítják meg. Szabadságunk egyik legnagyobb kihívása: a hamis szavak zsarnokságától való megszabadulás.

A szabadság: beteljesülés. De mit jelent ez konkrétan? Azt, hogy amit nem akarunk magunknak, másokkal se tegyük. Ez az elv általánosan irányadó, de ki kell egészítenünk azzal, amit Jézus mond az igaz barátról, aki életét adja a társaiért (János 15:13). S ha ezt a szeretetre érti, azonnal felfogjuk, a szabadság konkrét tartalma a szeretet. Nem valami általános világszerelem, hanem az a konkrétum, amelyben oly gyakran kudarcot vallunk. Mégis megéri újrakezdeni, utánamenni, ahogyan János követi az elfogott Jézust „a főpap udvarába”. A szabadságért nem áldozhatjuk fel a szerelmet, mert a szabadság: szeretet.

Ezzel azokra az ellenvetésekre is válaszolunk, melyek szerint a keresztény szabadság azonosítása „az aranyszabállyal” („do ut des”, tedd azt másokkal, amit magadnak is akarsz stb.) számos más vallási és hitformában is létezik, tehát nem „keresztény”. Valóban, létezik, de nem abban a kontextusban, amit a szeretet elsőbbsége rajzol fel. Ebben ugyanis minden megváltozik: az óból újszövetség lesz, a sokféle vallási hagyományból az az egyetemes forma és tartalom, amely a modern emberiség születését lehetővé tette, vagyis a szabadság kialakulását abban a komplex alakzatban, mely az emberi méltóságot, a személyességet, a célszerűséget soha nem látott teljességhez juttatja. Röviden: a keresztény szabadság azonosítása az említett szabállyal már nem „szabály” itt, hanem a szabadság szabad és önátadó tette.

Elméletileg a „szabadságjogok” körén túl a valódi és teljes szabadságra vonatkozik, politikailag arra a pozitívumra, melyet csak a szabadságnak tagjaiban önátadó közösség képes megvalósítani, vallásilag végül arra a teljes szabadságra, amelyben „Isten lesz minden mindenben” (1Kor. 15:28).

A rend születése a szabadságból, miként minden születés, egyszerre gyötrelmes és felemelő. Meg kell küzdeni érte, s eközben mégis felfogjuk, hogy hatalmasabb erő sodrásában úszunk. A gyötrelem azt jelenti, a szabadságnak a lehető legkonkrétabbnak kell lennie. Az én szabadságom, a másiké, a közösségé, az országé, a gazdaságé, a kultúráé, a politikáé mind összekapcsolódik a szabadság munkájában. Sokan, Márai szavaival, „végképp nem értik”, hogy e munka forrása: a gondolatszabadság. Hiszen minden gondolatban kezdődik és általa valósul meg. A szabad gondolat a legátfogóbb, a legtartalmasabb, a legígéretesebb; a szabadgondolkodó, ebben az értelemben, megkerülhetetlen: „Az igazság lényege a szabadság”. Érthető, hogy a barátságosnak tűnő technológiai óriáscégek, a médiumok hasonló törekvései nyomában, már a gondolatszabadságot kontrollálnák;

A helyzet ismerős: a szabadság növekedése ma is visszaélések sorát hozza; a szabadságot ezek leküzdésével kell megújítani, azaz olyan újdonságot elérni, mely túlnő a rabsággal való merő ellentéten. Vajon a vallási hagyomány szabadságát és a politikai szabadságot egy gondolatmenetben összekapcsolva olyan „politikai vallást” kapunk, amelynek létrehozásával Massimo Borghesi visszatérően vádolja Orbán Viktort? Ám, ahogyan vele szemben Rodolfo Casadei kifejtette, vallás és politika ugyan el-, de nem szétválasztható.

A szabadság vallási gyökereinek feltárása, annak megmutatása, hogy a szabadság beteljesedése is vallási, nem vezet politikai messianizmushoz. A „hegyen épült város”, melynek példáját Jézus a tanítványokhoz intézett mondásban említi, már régen belekerült a politikai célkitűzések nyelvébe, s nemcsak az orosz gondolkodóknál, hanem korábban a protestantizmusban is, mely kihat a mai Egyesült Államok önértelmezésére. Ez azonban nem jelenti a politikai és vallási közösség azonosítását. A vallási meghatározása szerint nagyobb, sőt aránytalanul nagyobb, mint a politikai; ám a politikai mégis képes korlátok között kifejezni a vallásit, képviselni egyes tartalmait a politikai szabadság teljes biztosítása által.

Ha a politikus megérti a vallási összefüggést, azt is megérti, hogy a politika nem végső instancia, hanem az ember és közössége szolgálatában áll. Az ember végső forrásának feltárása már tisztán vallási, nem politikai feladat. Az a politika, amely ezt elismeri, nem lehet „politikai vallás”; a vallásiból inspirációt merít, de nem lép s nem is léphet a helyére.