Trump stílusában, Churchill székére vágyva – hogy jutott a miniszterelnökség közelébe Boris Johnson?

Botrány – ez az első szó, ami Boris Johnson kapcsán az ember eszébe jut. Johnson gyakorlatilag fittyet hány minden diplomáciai és politikai protokollra: heves, indulatos, sokszor meggondolatlan, és az sem érdekli, ha egy botrány épp saját karrierjét veszélyezteti, még inkább örül is egy kicsit, hogy szó van róla. Alig egy nappal azután, hogy már csak ő és Jeremy Hunt külügyminiszter maradt versenyben a Konzervatív Párt vezetésére és a miniszterelnökségre, szomszédai kihívták a rendőröket, mert olyan hangosan veszekedett barátnőjével. 

Épphogy elült a hullámverés, amikor kiszivárogtak a washingtoni brit nagykövet Donald Trumpról írt  jelentései. Sir Kim Darroch hivatalára alkalmatlannak nevezte az amerikai elnököt, és nem átallott azt is leírni, hogy Trump elnöksége „csúnya véget érhet”. Miután a brit sajtó megszerezte és – természetesen – nyilvánosságra hozta a táviratok tartalmát, a nagykövet roppant kellemetlen diplomáciai helyzetbe került, és lemondott. Mind a még hivatalban lévő Theresa May miniszterelnök, mind az ő posztjára szintén aspiráló Jeremy Hunt külügyminiszter védelmébe vette Sir Darroch-ot. A brit külügyminisztériumban sokan kritizálták – az amúgy volt külügyminiszter – Johnsont, amiért nem védte meg a nagykövetet, hanem – mint Sir Alan Duncan külügyi államtitkár írta – inkább „a busz elé vetette”a diplomatát. 

mi több, jelenleg még mindig ő a legnépszerűbb tory politikus. A YouGov közvéleménykutató szerint a szavazók több mint háromnegyede (77%) támogatja Johnsont, még úgy is, hogy a politikus a Brexittel kapcsolatban is a radikálisabb megoldás híve.

Johnson miniszterelnöksége esetén London azt vállalja, hogy október 31-én az Egyesült Királyság mindenképpen – akár rendezetlenül is – kilép az Európai Unióból, akkor is, ha nem sikerült megállapodni Brüsszellel újabb változtatásokról. Mondjuk, a hosszabbítani is hajlandó Ursula von der Leyennel még ez is elképzelhető lenne. Senki, még a legnagyobb kritikusai sem vonják kétségbe, hogy Johnson briliáns elme, ezt az adottságát azonban mintha képtelen lenne politikus módjára használni. 

Mozgalmas gyermekkor

A Boris Johnsonról alkotott pontos képünkhöz hozzátartozik gyermek- és fiatalkora is. A politikus az Egyesült Államokban, New Yorkban született, amikor apja, Stanley Johnson közgazdasági ösztöndíjjal tanult a Columbia Egyetemen – Johnsonnak ezért a brit mellett amerikai állampolgársága is van. A Boris nevet a család egyik orosz ismerőse miatt kapta. Gyermekként részlegesen siket volt, egészen egy nyolcéves korában elvégzett korrekciós műtét elvégzéséig.

Családja folyamatosan költözött, mígnem – Boris 10 éves korában – kikötöttek Brüsszelben, ahol

A brüsszeli évek alatt tanult meg folyékonyan franciául, és úgy tűnt, a család végre megvetheti a lábát, ám az idill elmaradt, miután művész édesanyja súlyos depresszióba esett, és többször is intézeti gyógykezelésre szorult. A szülők Boris 14 éves korában elváltak. Az ifjú Johnson neves angliai iskolákban, Etonban, majd Oxfordban tanult, és ezekben az években fejlődött ki excentrikus és nyilvánosságszerető énje is – miközben kimagaslott az angol irodalom és a klasszika-filológia területén.

Oxfordban olyan későbbi konzervatív politikusokkal tanult együtt, mint David Cameron volt miniszterelnök, William Hague korábbi, valamint Jeremy Hunt jelenlegi külügyminiszterek, illetve Michael Gove Brexit-ügyi miniszter. Johnson az egyetemi diákság középpontjába került, 1986-ban pedig a patinás oxfordi egyetemi diákszövetség elnökségét is elnyerte – nem is akárhogy. Konzervatív kapcsolatait hátrahagyva, inkább a liberális irányzat képviselőivel lépett szövetségre, hogy szavazatokat nyerjen, és ez be is jött neki, de elnökségét nem tartják emlékezetesnek, és – már akkor is – többen megkérdőjelezték komolyságát és hozzáértését. 

Az újságíró

Diplomájának megszerzése után Johnson újságíróként helyezkedett el. Karrierjének ezen szakaszát már szép számmal tarkítják csúnya történetek.

1988-ban, mindössze egy év után azért rúgták ki a Daily Telegraph-tól, mert egyszerűen kitalált egy idézetet, amit keresztapjának tulajdonított – hamar kiderült azonban, hogy semmi valóságalapja nem volt a történetnek. Nem sokkal később azonban visszavették a laphoz, és egy évre rá már ő volt a Telegraph brüsszeli tudósítója. Az EU központjában sem fogta vissza magát, eurofób hangvételű cikkeinek valóságtartalmát pedig sokszor tényleg nehéz volt visszakövetni – de itt sikerült elültetni az olvasókban a Brexit későbbi sikeréhez vezető euroszkepticizmus alapjait, azaz a kételyt abban, hogy a brüsszeli bürokrácia valóban mindenben a tagállamok érdekeit szolgálja-e. 

Miután visszatért Londonba, a Telegraph vezető politikai publicistája lett. Ez volt az az időszak, amikor a Nemzetközösség lakóit „zászlólengető őslakosoknak” nevezte, vagy olyan „bennszülött harcosoknak… akiknek vigyora olyan, mint egy görögdinnye”.

A Spectator közéleti hetilap szerkesztőjeként (1999-2005) sem fogta vissza magát, ahol a többi közt egy olyan cikket is a nyomdába engedett, ami szerint „a keletieknek nagyobb agyuk, tehát magasabb IQ-juk van. A feketékre pont az ellenkezője érvényes.”

Ebben az időben kellett nyilvánosan bocsánatot kérnie, amiért a hillsborough-i stadiontragédia kapcsán azt írta, a liverpooliak „szeretnek az áldozat képében tetszelegni” (1989-ben, egy Liverpool-Nottingham futballmeccs előtt a szurkolók eltaposták és a kerítéshez nyomták egymást. 96-an haltak meg, több mint hétszáz volt a sebesültek száma.) 

Az ember azt gondolná, hogy ilyen stílussal és a tényekhez való ragaszkodás teljes hiányával egy újságíró egyszerűen nem maradhat talpon. Boris Johnson azonban mindezen hibái mellett lehengerlő stílusával olyan ellenállhatatlanná tudott válni az olvasók számára, hogy megtartotta népszerűségét.

A polgármester (2008-2016)

Az Evening Standard portréja szerint Johnson londoni polgármesterségéből egyenes következtetéseket lehet levonni miniszterelnökségére vonatkozóan is. A visszaemlékezések szerint London élén állva Johnson irodája tele volt általa írt könyvekkel, róla szóló újságcikkekkel, valamint egy csomó kacattal és limlommal – egyszóval Johnson jól láthatóan minden volt, csak nem szokványos brit politikus-városatya. Pontosan ebben áll Boris Johnson „borisjohnsonsága”:

Akkori stábjából sokan alátámasztották azt is, hogy Johnson akkor érezte magát igazán elemében, amikor volt közönsége, és produkálhatta magát. Nagyon sok függött attól, hogy ez a közönség, azaz a saját csapata milyen volt. Nem a klasszikus értelemben vett, koherens stáb dolgozott mellette, hanem sokkal inkább saját területükön profi, szuverén szakemberek összessége, akik gyakran egymással versengtek Johnson figyelméért.

Történetek keringenek arról is, hogy szándékosan keltették azt az érzetet főnökükben, hogy ő irányít, csak azért, hogy távol tartsák az ügyektől – és hogy ne rontsa el a munkát. Nem engedték például közvetlenül tárgyalóasztalhoz ülni a vasúti dolgozók szakszervezetének képviselőivel, mert egyszerűen attól tartottak, rosszul sülne el a dolog.

Azt ugyanakkor még a legszigorúbb kritikusai is elismerik, hogy Johnson új lendületet és életet vitt az unalmas és karót nyelt brit belpolitikába és a sajtótájékoztatókba, és olyan őszinte lelkesedéssel beszélt az általa vezetett brit fővárosról, hogy az mindenkit magával ragadott. London iránti lelkesedése és szeretete minden bizonnyal valódi volt, hiszen ezen a poszton sikerült a legtöbb eredményt is elérnie. A megreformált londoni tömegközlekedés, a kerékpárkölcsönző-hálózat, a londoni utcákra és a forgalomra szabott új (ám költséges) buszok, valamint a rengeteg dicséretet kapott olimpiai rendezés azóta is Johnson eredménylistájának pozitív tartományába esnek.

Szép számmal akadtak azért kudarcok is, kezdve a meg nem valósult, Temze-torkolathoz tervezett repülőtértől, a 2011-es londoni tüntetések elhibázott kezeléséig. Sokan úgy tartják, nem volt rossz polgármester, de sikerének fontos eleme volt az időzítés: jó időben volt jó helyen. Elődjét, a munkáspárti Ken Livingstone-t a Munkáspárt válságos időszakában sikerült legyőznie, a brit főváros pedig a megszokottnál is több pénzből gazdálkodhatott az olimpia miatt.

Polgármestersége 8 éve alatt nem voltak terrortámadások, és – nem utolsósorban –

Mindeközben köztudott volt, hogy ez idő alatt is folyamatosan írt a Daily Telegraph-ba, ígérete ellenére azonban tiszteletdíját nem utalta át jótékonysági szervezeteknek. 

A Brexit-kampány (2015-2016)

Amikor második polgármesteri mandátuma is lejárt, Johnson a legnépszerűbb brit politikusként tért vissza képviselőként a parlamentbe. Eközben már javában folyt a Brexit-kampány, amiben Nigel Farage mellett a kilépést szorgalmazó oldal meghatározó alakja lett. Politikusi körökben biztosra vették, hogy Johnson kizárólag politikai előnyszerzés miatt állt a Brexit pártjára, valójában ő maga jóval pozitívabban áll az Európai Unióhoz, mint ahogy hirdette. Brüsszelben nőtt fel, egy vérbeli eurokrata gyermekeként, és minden évben a kontinensen vakációzik, és 2001-ben még a közismerten EU-párti Ken Clarke-ot támogatta a toryk elnökségéért.

Mindenesetre a kilépési oldalnak sikerült maga mellé állítania – azaz inkább az élre– Johnsont, ami egy win-win szituációt eredményezett mindkét oldal számára. Farage-ék megkapták az Egyesült Királyság legnépszerűbb arcát, Boris Johnson pedig a népszerűséget és a folyamatos reflektorfényt. Tőle hallhattak a britek olyanokat, mint hogy Törökország csatlakozásával 80 millió muszlim érkezhet majd az Egyesült Királyságba, hogy a szigetország majd egyedül is képes lesz megállni a lábán, valamint, hogy az Európai Bizottság olyan, mint a hitleri Harmadik Birodalom. 

A külügyminiszter (2016-2018)

A Johnson arcával eladott Brexit-kampány végül sikerrel járt, őt magát pedig Theresa May külügyminiszternek nevezte ki.

A miniszterelnöknek kilépéspárti politikust kellett jelölnie, a másik jelölt Michael Gove-val pedig még kevésbé szimpatizált. May közben a külügyminisztériumról leválasztotta az Európa-ügyeket, amire külön minisztert nevezett ki, ezzel egyes vélemények szerint két legyet ütött egy csapásra: egyrészt „hatástalanította” Johnsont mint belpolitikai ellenfelét, másrészt csökkentette annak rizikóját is, hogy Brüsszellel még jobban összerúgja a port.

A két év alatt Johnson nyilatkozatai és viselkedése folyamatosan témát szolgáltatott a sajtónak. Egyik első, diplomatáknak adott fogadásán a következő szavakkal fogadta a nagyköveteket: „Uraim, az Önök országainak többségét megszálltuk, legyőztük, illetve elfoglaltuk, most azonban barátok vagyunk.”  A humor eme johnsoni válfaját azonban a beszámolók szerint az arab és afrikai nagykövetek annyira azért mégsem értékelték.

Nigel Scheinwald korábbi washingtoni és EU-s brit nagykövet még visszafogottan nyilatkozott, amikor azt mondta: „(Johnson) stílusa ellentmond annak, hogy a külkapcsolatainkat komolyan, felelősen vigyük egy olyan időben, amikor az országunk valós nehézségekkel néz szembe… Nem hinném, hogy valaha is segítette volna a brit nemzeti érdekeket, és ez nagyon sajnálatos.” Egy másik, névtelenséget kérő, korábbi brit nagykövet azonban egyenesen azt állította: „Johnson a modern idők legkevésbé érdemes és legkevésbé méltó külügyminisztere”. Egy londoni uniós diplomata szerint Johnsont éppen ezért nem vették komolyan a diplomácia berkeiben. 

Folyamatos diplomáciai melléfogásainak köszönhetően az Egyesült Királyságnak gyakorlatilag alig maradt nemzetközi szövetségese, ami az Unióval való szakítást nagy mértékben megnehezítette. Johnsonnak egyszerűen nem volt átfogó külügyi stratégiája sem, az aktuális geopolitikai témáktól (mint Szíria, Észak-Korea vagy az orosz agresszió) pedig ügyesen távol tartotta magát. És ugyan nem ő foglalkozott a Brexit-tárgyalásokkal, a diplomáciai körökben sokan kritizálták azért, amiért külügyminiszterként negatív környezetet teremtett a brit álláspont és érdekek körül.  

A „Trump-szerű Churchill”

Minden valószínűség szerint pedig Boris Johnson ugyanúgy irányíthatja az egész szigetországot, mint Londont. Amíg beszélhet a Brexitről, addig bele is áll, csak beszélhessen.

és mondta nem olyan régen újfent, a Konzervatív Párt egyik gyűlésén.

Johnson könyvet írt az egyik legnagyobb brit miniszterelnökről, Winston Churchillről, és sok jel arra mutat, hogy szeretné ugyanazt a hírnevet elérni, mint amit a XX. század egyik meghatározó politikusának, a század első felében szinte Johnsonhoz hasonló mértékben önfejű és becsvágyó Churchillnek megadatott. Hívei szép számmal akadnak így is, ők azonban szinte mind csak „Boris” elbűvölő személyiségével tudnak érvelni. Könyveiben megcsillogtatja szórakoztató képességét és humorát, az óvatos kérdés azonban mégiscsak az, hogy elég-e mindez ahhoz, hogy az Európai Unióval épp szakító Egyesült Királyság vezetője legyen? Vagy ő is az „alternatív valóság” mögé fog bújni, mint az amúgy megjelenésében is hozzá hasonló Donald Trump? 

Elemzők szerint a botrányt botrányra halmozó Johnsonnak eddig bejött az a taktika, hogy ha nem is értettek vele egyet, legalább tudták, ki is ő – ellentétben sok olyan konzervatív képviselővel, akik, bár esetenként szakmai hozzáértéssel rendelkeztek, mégis szinte észrevétlenek maradtak szavazóik számára. Johnson számára nagy segítség a média, hiszen a bulvár szereti azokat, akikről van mint mondani. Johnsontól mindig megkapták a sztorikat, ő pedig a lényének elengedhetetlen nyilvánosságot.  

A kormányfőjelölt egyvalamit ígért biztosra, az október 31-i Brexitet, megállapodással vagy anélkül. Hogy aztán november elseje – az angolszász Mindenszentek kísértetekkel teli ünnepe mellett – milyen ébredést hoz az Nagy-Britanniának és Észak-Írországnak…. Legyen meglepetés!