Nyolcvankilencem – Kádár után IV.

2019. július 5. 18:55

Maráczi Tamás
Mandiner

A szünetben bejött a termünkbe egy felsőbb éves srác, és megkérdezte, hogy akar-e valaki KISZ-tag lenni. Senki sem jelentkezett, és ezen láthatóan ő sem lepődött meg.

A Mandiner szerzőinek cikksorozata Kádár János halálának 30. évfordulóján

***

A szünetben bejött a termünkbe egy felsőbb éves srác, és megkérdezte, hogy akar-e valaki KISZ-tag lenni.

Senki sem jelentkezett, és ezen láthatóan ő sem lepődött meg.

Más idők voltak ezek már: nem tudhatta, hogy a Fidesz néhány héttel korábban már beelőzött, amikor a gödöllői blueskocsma piszoárjában egy Éder Tamás nevű végzős agronómus megdumált minket, hogy támogassuk majd a fiatal demokratákat.

Tizenhat éves voltam és részeg, ráadásul Lőrincz Kareszék zenéje a hangfalakból rendesen elnyomta a pisilő fideszes érveit, mégis tudtam, hogy bár egy kicsit késői órában, de beléptünk a történelembe.

Lokálpátriámban, Gödöllőn nem volt nehéz ezt érezni akkor: a város (rendszer)váltólázban égett, az MDF-nek sikerült visszahívnia a térség kommunista országgyűlési képviselőjét, Cservenkánét, és az első időközi választáson – negyven után az első szabadon választott képviselőként – az ellenzék jelöltje, Roszík Gábor bekerült a parlamentbe. A helyi ellenzék több arca az elő- és utózmányokat – sok bor mellett – nem másnak, mint a város párttitkárának, Herczenik Gyuszi bácsinak a lakásán vitatta meg, a konyhában. Ez lehetett a panel-forradalom:

a panellakások mélyén temérdek kis ellenzéki kör ásta a kádárizmus sírját, verbálisan.

Hallgatták Cseh Tamást és olvastak a sorok között, mindenki értette, mit jelent Bereményi szövege: „csak tíz év múlva ne ez a dal legyen!”.

Néha megjelent nálunk faterom gyerekkori barátja, Lánczky Laci is, izgatottan szervezte Budapesten a KDNP-t, és hasztalan fűzte felmenőmet az ebben való aktív részvételre.

Kevesen akartak politikusok lenni, viszont mindenki politizált. Apáméknak volt egy totózós körük, hetente összejártak kitölteni a szelvényeket, de persze, míg x-re kihozták a Bari-Lecce meccset meg a többit, záporoztak a Kádár-viccek, rezegtek a falak a röhögéstől. Szabadnak érezték magukat, ahogy barátok közt, fesztelenül tudtak nevetni Bástya elvtárson, a szovjet vívmányokon és a kapitalista rendszert természetesen toronymagasan verő magyar valóságon.

A kapitalista rendszert várható összeomlása előtt én is láthattam, ahogy szüleim ‘88 telén Moszkviccsal kivittek Bécsbe, hogy egy barátommal együtt gitárokat vásárolhassunk a Mariahilferen. Visszafelé a fagyban hajnalig álltunk az autósorban, a vámosok semmit nem bíztak a véletlenre. Fél évvel később még plasztikusabb láthattam a két világ közötti különbségeket: öt barátommal tíz napot töltöttünk Berlinben, a Fal leomlása előtti utolsó nyáron. A magyarok a világútlevéllel már átléphették a határokat, így a Friedrichstrassénál át tudtunk szállni a Nyugat-Berlinbe tartó metrószerelvényekre.

Napokig ezt csináltuk, ingáztunk a két világ között,

nappal ámulva és pénztelenül sétálgattunk a nyugati bevásárlóközpontokban, gazdag utcákon, este pedig visszatértünk a keleti Alexanderplatzra, törzshelyünkre, egy bowlingklubba, ahol szégyentelenül olcsón grogot ittunk és melegszendvicseket ettünk. És amíg mi az NDK-ban vendégeskedtünk, otthon a Nemzeti Kerekasztal megegyezett a békés átmenet feltételeiről, tárgyalásos úton lezavarták a rendszerváltást.

A mi kis rendszerváltásunk persze jóval hamarabb megindult a Nyugatról kapott első Iron Maiden-bakelittel, a házibulikkal, a balatoni balhékkal vagy éppen a Dohány utcai Rock Caféval, ahol a fülledt tömeg már a The B-52’s vagy az INXS zenéjére táncolt.

Vagy egy kicsit még hamarabb, amikor tízéves koromban a polcon megtaláltam a Fehér könyveket, az 56-os „ellenforradalomról” szóló '57-es pártállami propaganda-kiadványt. Megviselt az abban található kegyetlenség, de az is, amikor apám a kérdésemre, hogy így történt-e, azt válaszolta:

„nem, de majd ha nagyobb leszel, megbeszéljük”.

Mire a gimiben a forradalom korához ért a tananyag, a tanárunkkal meg is beszéltük – addigra már lehetett erről szabadon beszélni. És nemcsak beszélni, hiszen Nagy Imrét és társait ‘89. június 16-án újratemették. Az eseményt otthon néztük a tévén, a fiatal demokrata szónok beszédét azonban már csak a zuhany csobogásán keresztül hallgattam – aznap nem értem rá a történelmi fordulatra, sietnem kellett, vártak rám, mentünk sört venni egy házibulira.

Egy másik fordulat viszont megvolt: gimis iskolatársaimmal ott voltunk október 23-án a parlamentnél a köztársaság kikiáltásán. Töri tanárunk már reggel jelezte, hogy

az utolsó óránk, a történelem elmarad, mert helyette igazi történelem lesz.

Ő ott akar lenni, és aki akar, vele mehet. Mi akartunk, vagy két tucat diák.

Kilépett tehát Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök a parlament erkélyére, és bejelentette a köztársasági államformát. Nagy üdvrivalgást tört ki a téren, kiabáltunk mi is, torkunk szakadtából. Nem gondoltuk volna, hogy mégis igaza volt a piszoárban a göndör hajú fideszesnek: a politika néha ugyanolyan izgalmas tud lenni, mint egy rockkoncert.

Évekkel később ezt a történetet én meséltem el ugyanabban a gimnáziumban, de már a katedra másik oldalán, fiatal tanárként. Arról beszéltem a diákoknak, hogy milyen furcsa véletlenül belecseppenni a történelem menetébe. És ahogy most ezt írom, számolom: ennek is már van húsz éve. Összesen pedig szinte annyi év telt el a rendszerváltás óta, ameddig Kádár János vezette ezt az országot.

Pedig az egy örökkévalóságnak tűnt annak, aki benne élt. Mégis, ez az idő is elröppent, mint egy pillanat.

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/151158

Ajánljuk még a témában