Nyolcvankilencem – Kádár után IV.

2019. július 5. 18:55

Maráczi Tamás
Mandiner
A szünetben bejött a termünkbe egy felsőbb éves srác, és megkérdezte, hogy akar-e valaki KISZ-tag lenni. Senki sem jelentkezett, és ezen láthatóan ő sem lepődött meg.

A Mandiner szerzőinek cikksorozata Kádár János halálának 30. évfordulóján

***

A szünetben bejött a termünkbe egy felsőbb éves srác, és megkérdezte, hogy akar-e valaki KISZ-tag lenni.

Senki sem jelentkezett, és ezen láthatóan ő sem lepődött meg.

Más idők voltak ezek már: nem tudhatta, hogy a Fidesz néhány héttel korábban már beelőzött, amikor a gödöllői blueskocsma piszoárjában egy Éder Tamás nevű végzős agronómus megdumált minket, hogy támogassuk majd a fiatal demokratákat.

Tizenhat éves voltam és részeg, ráadásul Lőrincz Kareszék zenéje a hangfalakból rendesen elnyomta a pisilő fideszes érveit, mégis tudtam, hogy bár egy kicsit késői órában, de beléptünk a történelembe.

Lokálpátriámban, Gödöllőn nem volt nehéz ezt érezni akkor: a város (rendszer)váltólázban égett, az MDF-nek sikerült visszahívnia a térség kommunista országgyűlési képviselőjét, Cservenkánét, és az első időközi választáson – negyven után az első szabadon választott képviselőként – az ellenzék jelöltje, Roszík Gábor bekerült a parlamentbe. A helyi ellenzék több arca az elő- és utózmányokat – sok bor mellett – nem másnak, mint a város párttitkárának, Herczenik Gyuszi bácsinak a lakásán vitatta meg, a konyhában. Ez lehetett a panel-forradalom:

a panellakások mélyén temérdek kis ellenzéki kör ásta a kádárizmus sírját, verbálisan.

Hallgatták Cseh Tamást és olvastak a sorok között, mindenki értette, mit jelent Bereményi szövege: „csak tíz év múlva ne ez a dal legyen!”.

Néha megjelent nálunk faterom gyerekkori barátja, Lánczky Laci is, izgatottan szervezte Budapesten a KDNP-t, és hasztalan fűzte felmenőmet az ebben való aktív részvételre.

Kevesen akartak politikusok lenni, viszont mindenki politizált. Apáméknak volt egy totózós körük, hetente összejártak kitölteni a szelvényeket, de persze, míg x-re kihozták a Bari-Lecce meccset meg a többit, záporoztak a Kádár-viccek, rezegtek a falak a röhögéstől. Szabadnak érezték magukat, ahogy barátok közt, fesztelenül tudtak nevetni Bástya elvtárson, a szovjet vívmányokon és a kapitalista rendszert természetesen toronymagasan verő magyar valóságon.

A kapitalista rendszert várható összeomlása előtt én is láthattam, ahogy szüleim ‘88 telén Moszkviccsal kivittek Bécsbe, hogy egy barátommal együtt gitárokat vásárolhassunk a Mariahilferen. Visszafelé a fagyban hajnalig álltunk az autósorban, a vámosok semmit nem bíztak a véletlenre. Fél évvel később még plasztikusabb láthattam a két világ közötti különbségeket: öt barátommal tíz napot töltöttünk Berlinben, a Fal leomlása előtti utolsó nyáron. A magyarok a világútlevéllel már átléphették a határokat, így a Friedrichstrassénál át tudtunk szállni a Nyugat-Berlinbe tartó metrószerelvényekre.

Napokig ezt csináltuk, ingáztunk a két világ között,

nappal ámulva és pénztelenül sétálgattunk a nyugati bevásárlóközpontokban, gazdag utcákon, este pedig visszatértünk a keleti Alexanderplatzra, törzshelyünkre, egy bowlingklubba, ahol szégyentelenül olcsón grogot ittunk és melegszendvicseket ettünk. És amíg mi az NDK-ban vendégeskedtünk, otthon a Nemzeti Kerekasztal megegyezett a békés átmenet feltételeiről, tárgyalásos úton lezavarták a rendszerváltást.

A mi kis rendszerváltásunk persze jóval hamarabb megindult a Nyugatról kapott első Iron Maiden-bakelittel, a házibulikkal, a balatoni balhékkal vagy éppen a Dohány utcai Rock Caféval, ahol a fülledt tömeg már a The B-52’s vagy az INXS zenéjére táncolt.

Vagy egy kicsit még hamarabb, amikor tízéves koromban a polcon megtaláltam a Fehér könyveket, az 56-os „ellenforradalomról” szóló '57-es pártállami propaganda-kiadványt. Megviselt az abban található kegyetlenség, de az is, amikor apám a kérdésemre, hogy így történt-e, azt válaszolta:

„nem, de majd ha nagyobb leszel, megbeszéljük”.

Mire a gimiben a forradalom korához ért a tananyag, a tanárunkkal meg is beszéltük – addigra már lehetett erről szabadon beszélni. És nemcsak beszélni, hiszen Nagy Imrét és társait ‘89. június 16-án újratemették. Az eseményt otthon néztük a tévén, a fiatal demokrata szónok beszédét azonban már csak a zuhany csobogásán keresztül hallgattam – aznap nem értem rá a történelmi fordulatra, sietnem kellett, vártak rám, mentünk sört venni egy házibulira.

Egy másik fordulat viszont megvolt: gimis iskolatársaimmal ott voltunk október 23-án a parlamentnél a köztársaság kikiáltásán. Töri tanárunk már reggel jelezte, hogy

az utolsó óránk, a történelem elmarad, mert helyette igazi történelem lesz.

Ő ott akar lenni, és aki akar, vele mehet. Mi akartunk, vagy két tucat diák.

Kilépett tehát Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök a parlament erkélyére, és bejelentette a köztársasági államformát. Nagy üdvrivalgást tört ki a téren, kiabáltunk mi is, torkunk szakadtából. Nem gondoltuk volna, hogy mégis igaza volt a piszoárban a göndör hajú fideszesnek: a politika néha ugyanolyan izgalmas tud lenni, mint egy rockkoncert.

Évekkel később ezt a történetet én meséltem el ugyanabban a gimnáziumban, de már a katedra másik oldalán, fiatal tanárként. Arról beszéltem a diákoknak, hogy milyen furcsa véletlenül belecseppenni a történelem menetébe. És ahogy most ezt írom, számolom: ennek is már van húsz éve. Összesen pedig szinte annyi év telt el a rendszerváltás óta, ameddig Kádár János vezette ezt az országot.

Pedig az egy örökkévalóságnak tűnt annak, aki benne élt. Mégis, ez az idő is elröppent, mint egy pillanat.

Összesen 43 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés