Lányi András: Tessék már az értelmiséget rendeltetésszerűen használni!

2019. május 31. 13:01

„Az értelmiségnek nem az a dolga, hogy igazolja vagy gyalázza a politikát, hanem az, hogy a társadalmi folyamatokról és a lehetséges alternatívákról adjon tisztességes képet” – mondja Lányi András. A magát anarchokonzervatívnak is nevező, a közéletben a rendszerváltás óta aktív Lányi Andrással az elmúlt harminc év folyamatairól, az értelmiségi létről, a kormányoldal és az ellenzék állapotáról és dilemmáiról beszélgettünk.

Anarchokonzervatívnak, konzervatív anarchistának tartja magát. A korábban pont ilyen néven blogot vezető főszerkesztőnkkel együtt kérdezzük: önnek mit jelent ez a fogalom?

Fokozatosan jöttem rá, hogy amit a közösségelvű anarchisták és amit a közösségelvű konzervatívok mondanak, az mennyire hasonlít egymáshoz. Ezek most akkor miért jobboldaliak, amazok miért baloldaliak? Az anarchizmus mindenfajta uralomnak az elutasítása a közösségek önrendelkezésének nevében. A kommunitárius konzervatív valami hasonlót jelent. Közös bennük az idegenkedés mindenfajta központosítástól, erőszakos beavatkozástól. Azért van különbség a kettő között. A baloldali anarchista úgy gondolja, hogy az uralommentesség úgy valósítható meg, hogyha szétzúzzuk a létező alá-fölé rendeltségi viszonyokat. Nulláról indulunk, az abszolút önkéntesség állapotából.

A konzervatív tudja, hogy az emberi közösségek nem önként, hanem az egymásrautaltság alapján keletkeznek,

nem a múltat eltörölve, hanem a történelmi időben. Annyiban inkább vagyok konzervatív, mint anarchista, hogy ezzel egyetértek. A kultúra identitásképző ereje nélkül illúzió a kölcsönös megértés és elismerés, e nélkül pedig nincs együttműködés, működőképes politikai közösség. A hagyomány nem múzeumi tárgy, amit áhítattal csodálunk; a hagyomány az, aminek az értelméről késhegyig menő vitákat folytatunk. Ami ma Magyarországon történik, hogy valamilyen hagyományosnak vélt, vagy a hagyományt utánzó szellemben próbálunk visszaállítani ötven, száz vagy ezer évvel ezelőtti állapotokat, az identitáshiányra vall. „Ápoljuk a hagyományt.” Szegény hagyomány, biztosan beteg.

Kicsoda ön: politikus, író, újságíró, oktató?

Hogy ki vagyok, azt még csak tudni vélem; hogy mi vagyok, azt én sem tudom. Ami marad utánam, az néhány könyv. Talán az sem illúzió, hogy az oktatói munka, amit három évtizede végzek, nem marad teljesen hatástalan. Az ELTE-n humánökológia szakot alapítottam. Újabban elsősorban ökofilozófiával foglalkozom, ami eléggé magányos tevékenység, mert

Magyarországon se a filozófus szakma, se az olvasóközönség nem érdeklődik az úgynevezett ökológiai tematika iránt,

azt hiszik, az valami környezetvédő izé. Pedig az ökológia inkább egy új világnézet vagy világérzés hívószava, amely civilizációnk önpusztító válságából keresne kiutat. A zöldmozgalmak hívei számára pedig túl elvont, amiről beszélek, bár magam is mozgalmárkodom, még pártot is alapítottam; és eredetileg úgy keveredtem ebbe az egészbe, hogy Karátson Gábor barátom magával vitt a Duna-körbe.

Visszatérve a kezdetekhez: a rendszerváltás harmincadik évfordulóját ünnepeljük idén. Bár itt rögtön több kérdés is felmerülhet: tényleg ünnepeljük?

1989-ben Magyarországon is lezajlott egy politikai értelemben radikális fordulat. Visszatértünk a demokratikus jogállami keretek közé. Papíron mindenesetre. Nem szoktunk arról beszélni, hogy ezzel a politikai változással párhuzamosan egy részben ellentétes tartalmú társadalmi átalakulás is végbement, ezért érzik sokan kudarcnak az egész rendszerváltozást. A ’70-es, ’80-as években Magyarországon is beindult egy felemás, kisszerű polgárosodás: háztáji gazdaságok, fél-állami kis- és középvállalkozások, függetlenedő értelmiség –

mindez egy spontán újrapolgárosodási folyamat része volt.

A rendszerváltozás után a posztkádárista elit kegyetlen osztályharcban legyőzte és tönkretette és részben kooptálta ezt a vállalkozói osztályt, és így elérte, hogy ő maga menthesse át gazdasági, politikai és kulturális pozícióit a demokráciába. Ezzel megakadályozta, hogy egy igazi demokratikus civil társadalom kialakuljon Magyarországon. Azóta sem alakult ki, maradtak az alattvalók, akik nem tudnak beleszólni a politikába, és nem változott a távolság az állampolgár és az állam között. 2010-ben nem történt egyéb, mint hogy a posztkádári elit monopóliumait egy új, a jobboldali pártszövetségtől függő oligarchia ragadta magához. A társadalom szerkezete, a tulajdonviszonyok, a politikához való viszony lényegében nem változott. Még szűkebb körben még nagyobb vagyon halmozódott fel. Az abszurditásig fokozódott a politikai hatalom központosítása.

Egykor a Szabad Kezdeményezések Hálózata alapítója volt, ebből nőtt ki az SZDSZ: milyen ítéletet mond ma az SZDSZ útjától az alapítástól a megszűnésig?

Ezt megírtam az Eltorzult liberális alkat, zsákutcás rendszerváltozás című tanulmányomban. Mintha a magyar liberalizmus félreértette volna önmagát. Összetévesztették a globális kapitalizmus iránti kritikátlan lelkesedést a liberalizmussal, a közszabadságot a tőke szabad mozgásával, a cégbirodalmakat piaci versenytársaknak nézték, és

a vállalkozás szabadságára hivatkozva asszisztáltak a posztkommunista elitnek a nemzeti vagyon elprivatizálásához.

Reménytelen helyzetbe hozták magukat. Tíz év alatt Kis Jánostól Kóka Jánosig jutottak, ez azért nem semmi.

A válaszát azzal kezdte, hogy a magyar liberalizmus félreértette magát. Ha most átevezünk a jelenhez: a magyar zöldpárt, aminek az LMP hirdette magát, megértette ön szerint, hogy mit jelent zöldpártnak lenni? Elhangzott egy ökopolitikai előadásán, hogy a 2018-as program megírásában még részt, de a párt nem értette meg azt.

Tíz év alatt az LMP azt sem tudta eldönteni, hogy zöldpárt akar-e lenni vagy valami más. Nem csoda, maga a párt is egy pártszakadás eredményeként született. A Védegyletben zöldpárt alapításra készülő kicsiny társaság 2005-ben meghasonlott és kettészakadt, amikor Élőlánc Magyarországért néven pártkísérletbe kezdtem. Az ellenzők Schiffer András vezetésével, pár évvel később LMP néven alapították meg a pártjukat. Az osztódással való szaporodás azonban folytatódott, az LMP-t néhány évvel az alakulás után otthagyta a baloldala, később kilépett maga az alapító is,

az LMP lassan átjáróházzá változott.

Jelenleg meglehetősen arctalan, eldöntetlen, hogy miféle párt. De az az igazság, hogy Magyarországon még hiteles és valamennyire is sikeres ökopárt, sajnos, nem született.

Mi ennek az oka? Az LMP programjában számos olyan ponttal találkoztam, amelyek az alulról jövő szerveződések, helyi kisvállalkozások szerepét hangsúlyozzák. Ehhez nem lenne szükség egy sokkal erősebb, anyagilag függetlenebb középosztályra? Olyan benyomást kelt, mintha nem vennék figyelembe a magyar valóságot, a múltat, a politikai kultúrát. Lehetséges, hogy az ökopártokra nincs társadalmi igény?

Magyarországon a politikát 1990 óta egyre fokozódó mértékben az a szembenállás határozza meg, ami egy szerintem álbaloldalt egy igen bizonytalan konzisztenciájú jobboldaltól választ el. Az emberek aszerint szavaznak, hogy melyiket utálják hevesebben. Ez részben érzelmi kérdés, részben családtörténeti.

Kinek a felmenői melyik rendszertől szenvedtek többet,

a szovjet vazallusaitól vagy a nácibarát kormányok alatt? Ki iránt éreznek nosztalgiát, Kádár vagy Horthy iránt? A rendszerváltó pártok akarva-akaratlan belehelyezkedtek ebbe a zsigeri – félelmi – alapon kettéosztott politikai térbe. A választók többsége ma már nem is tud elképzelni olyan politikát, ami ne ehhez igazodna. Azt hiszik, az ilyenek csak titkolják, hogy jobb- vagy baloldaliak, és már csak ezért sem veszik őket komolyan. Ehhez hozzájárul az is, hogy a zöldek világszerte, mintha elfelejtették volna, hogy mit akartak eredetileg mondani. Belesimultak a környezetvédő szerepkörbe. Ha megnézzük a ’80-as években alakuló nyugat-európai zöldpártokat, azok nem a környezetet akarták megvédeni az emberektől, hanem az embereket megvédeni attól az embertelen környezettől, amit a modern ipari társadalom teremtett számukra. Programjukban rengeteget foglalkoztak a munkahelyekkel és az értelmes, kreatív munka lehetőségének az elvesztésével, az embertelen, lélekölő, egészségkárosító technológiák elutasításával, általában az emberi élet minőségével, amihez persze hozzá tartozik a természeti és épített környezet épsége, nélkülözhetetlen létforrásaink megőrzése.

Ezt az egységes, összefüggő politikai filozófiát kezdték akkoriban ökológiai politikának nevezni. Persze, a globális környezeti katasztrófa elleni védekezés ennek a politikának elsőrendű programpontja volt és maradt. De ma már mindenki „védi a környezetet”, úgy hogy abból a zöld pártok nem tudnak megélni. A politikai közbeszéd rákapott a témára, nem kelt különösebb érdeklődést, hogy a zöld pártok erről radikálisabban gondolkoznak. Az emberek meg azt hiszik, nem ezen múlik a jövőjük, amiben, persze, alaposan tévednek.

Egy ilyen politikai közegben mi lenne egy ökológiai párt érvényesülésének az útja? Néppártosodjon vagy próbálja megőrizni a progresszív élcsapat jellegét?

A parlamentarizmusnak az a formája, ami Európában működik, arra lett kitalálva, hogy a rendszer alapjaiban ne változzon. A baloldal abban az értelemben nem radikális, hogy a hatalom vagy a vagyon elosztásának rendjét vitatja, az ipari társadalom működésének logikáján belül. Az ökopolitika ennél radikálisabb: azt állítja, hogy ez az életforma, ez a termelési mód nem folytatható. Ezt a változást nem lehet a parlamenti politika szintjén kezdeni, ennek a civil társadalomban kell gyökeret vernie, meg kell találni azokat a közösségi formákat és embereket, akik másképpen szeretnének boldogulni. Ennek politikai feltétele egy működő civil társadalom, ami a politikában tudja és akarja érvényesíteni a saját elképzeléseit, és nem a rátukmált minták szerint gondolkodik.

A magyar társadalom épp ellenkező úton halad, menekül a politikától,

vagy mániákusan ismételgeti egyik vagy másik politikai hitfelekezet jelszavait.  Ha másképpen nem megy, akkor a lábával szavaz, mint a mozgékony fiatalság számottevő része, akik százezerszámra hagyják el az országot. Az ökopolitika elkötelezettjeit arról lehet felismerni, hogy nem a parlamentben sertepertélnek, hanem közösségépítő, fejlesztő, tanító kísérletekben próbálnak maguknak társakat, partnereket találni. Csak ezt követheti sikeres pártalakulás.

Ahogy Schiffer András kivonult a parlamenti politikából és most egyéb kezdeményezések mentén politizál, az beleilleszthető abba, amit az előbb felvázolt?

Mondhatnám, hogy ez közös meggyőződésünk. A mi kettőnk szembenállása nem használt az amúgy is gyengécske magyarországi ökopolitikának. Eléggé kétségbeejtő a helyzet ahhoz, hogy

most inkább együtt próbálunk meg helyrehozni valamit abból, amit elmulasztottunk.

Politikai nézeteink is közeledtek, láttam, hogy az LMP élén azt a stratégiát követte, amit magam is jónak találok, egyaránt ellen tudott állni jobb- és baloldal csábításának.

Milyen a viszonya most az LMP-hez? Kikérik a véleményét?

Isten őrizz! Egy barátom, aki LMP-s országgyűlési képviselő volt, Ikotity István vett rá, hogy vállaljam el a 2018-as pártprogramjuk szerkesztését. Korábban ökopolitikai szemináriumot vezettem érdeklődő LMP-sek számára. Ennyi volt a kapcsolatom a párttal.

Beszélt arról, hogy ki kell lépni a jobb- és baloldali skatulyából. Ebben a 2018-as programban is előjönnek olyan fogalmak, amelyek az emberek számára terheltek lehetnek. Akár a tőkeellenes fellépésről, a multik visszaszorításáról, állami fegyelmezéséről, a földek aránytalan elosztásáról vagy egy új földosztásról beszélünk. Az emberekben még ott élnek a szocializmus emlékei. Nem gondolja, hogy ezek az elképzelések és a megfogalmazás csak rontanak ezen?

Konzervatívok is gyakran beszélnek arról, hogy a magánvállalkozás és a piac szabadságának helyreállítása múlik azon, hogy sikerül-e a multinacionális cégeket és nemzetközi pénzügyi hálózatokat megfékezni.

A világpiac nem piac,

olyan szélsőséges egyenlőtlenségek uralkodnak rajta, ami eleve kizárja a piacszerű működést. Bibó István mutat rá erre nagyon egyértelműen: a liberalizmus nagy félreértésének az alapja, hogy mindenáron védelmébe veszi a tulajdon olyan formáit, amelyek már nem magántulajdon jellegűek. Az emberi léptékű vállalkozások, a helyi közösségek által ellenőrizhető piacgazdaság híve lennék, és ezt inkább egy szabadelvű konzervatív programnak tartom. Ami persze a lehető legtávolabb áll a neoliberálisnak vagy neokonzervatívnak nevezett globalizmustól, és semmi esetre sem szocialista.

Mit gondol az orbáni kormányzás új időszakáról most, a tizedik évhez érve?

Orbán egy kivételes társadalmi felhatalmazás birtokában nem a polgári demokrácia feltételeinek megteremtéséhez látott, hanem ehelyett egy példátlanul szűk körű, közvetlenül a politikától függő új uralkodó csoport kezében igyekszik összpontosítani minden politikai, gazdasági és most már kulturális hatalmat is. Ezzel a társadalom egy jelentős részét maga ellen fordította, a gazdaságot kényszerpályára terelte. Mégis sikeresen konszolidálta rendszerét, de ennek a titka nem a gazdaság szerény teljesítménye, végképp nem a közszolgáltatások nyomorúságos állapota, még csak nem is a többség rendpártisága. Az elégedetlenek ma már többen vannak, mint az elégedettek, azonban nem látnak maguk előtt semmiféle hiteles alternatívát. Külpolitikája pedig, a keleti diktatúráknak tett látványos gesztusokkal kényes helyzetbe hozta az országot, és szembefordította nyugati szövetségeseivel.

Az Európai Unió sokak szerint egy birodalmi irányt kezdett felvenni. Egyre többen hangoztatják az Európai Egyesült Államok koncepcióját, míg a kormány egy erős nemzetállami koncepcióval próbálja ezt támadni. Mit gondol erről? Mi lenne az útja egy egészséges európai integrációnak?

Európa csak a nemzetek Európája lehet, mert

lényegéhez tartozik a kulturális sokféleség és a demokrácia,

ami megkívánja a politikai közösségek önrendelkezését, akkor is, ha az egységes fellépés kifelé történelmi szükségszerűség. Nem a birodalom, hanem a multinacionális cégek és üzleti hálózatok túlhatalma fenyegeti Európát. Valamint a német gazdasági érdek képviseletének túlsúlya az Unió politikájában. Nézzünk körül: Nagy-Britannia kilép, a déli országok kezelhetetlen adósságokat halmoztak fel, a keletiek olcsó munkaerővel és igénytelen fogyasztók tömegével kárpótolják Nyugat-Európa gazdaságát az elveszített távoli piacokért, miközben jól vagy rosszul sáfárkodnak az uniós fejlesztési forrásokkal. A jelenlegi, gazdaság-központú Uniónak és a fokozott integráció politikájának egyre kevesebb a híve a centrum-országokban is. Az Európai Unió valóban reformokra szorulna, de ebben a folyamatban nem játszhat konstruktív szerepet, aki az orosz befolyás alatt álló jobboldali radikális pártokkal fúj egy követ. Az a nevetséges és ráadásul hazug propaganda, amellyel az uniót a magyar kormány mocskolja, kirekeszt bennünket azoknak a köréből, akik nem zsarolással, hanem jóhiszemű, nyílt párbeszéd útján szeretnék befolyásolni az Unió jövőjét.

Mennyire érzi a Fidesz koncepcióit koherensnek?

A Fidesz politikája valóban koherens. Elhibázott céljait következetesen szolgálja önsorsrontó gazdaságpolitikájával, igazságtalan társadalompolitikájával és Magyarországot elszigetelő külpolitikájával egyaránt. Erre a külpolitikára azért van szüksége, hogy el ne veszítse virtuális ellenségeit, a migránsokat, a liberálisokat, az uniós bürokratákat, akiktől egyedül Orbán Viktor képes megvédeni az országot, tehát hazaáruló mindenki, aki bírálja őt. Hogy meddig tartható fenn ez a politika? Ameddig Gyurcsány Ferenc az ellenzéke. Úgy kell ő, mint egy falat kenyér.

Az ellenzéken számon szokták kérni, hogy nincs koherens világképük – lehet-e az ellenzékből egyáltalán valami koherens úgy, hogy egy Jobbik és egy Gyurcsány Ferenc is ott van? 

A kompromittált, levitézlett, megélhetési politikát folytató álbaloldali pártok nem akarnak semmi különöset, és nem is lehetnek sikeresek. A Jobbik pedig nehezen tudja lemosni magáról, hogy nyíltan rasszista, neonáci pártként indult, olyan volt, mint most a Mi Hazánk. Nehéz hinni, hogy vezetői azóta más emberekké lettek. Tehát

nincsen ellenzéki párt, ami rövidtávon veszélyeztetni tudná a Fidesz uralmát.

Egy lépésből nem is lehet. Először a civil társadalom önvédelmét, az alternatív nyilvánosság fórumait kellene megszervezni, ahol félelem, gyűlölködés és előítéletek nélkül cserélhetnek eszmét különböző világnézetű emberek.

Puzsér Róbert Sétáló Budapest koncepciója?

Puzsér egy hatalmas lehetőséget szalasztott el. Ebben a pártellenes, pártoktól idegenkedő közhangulatban szép számmal akadnak, akik keresik a hivatalos politika alternatíváját. A civilek jelöltjeként szerintem Puzsér nagyot szakíthatott volna. De inkább beállt két kicsiny és nem különösebben népszerű párt jelöltjének. Velük szemben sokkal többen fognak Karácsony Gergelyre szavazni, aki a szokásos nagy semmit képviseli.

Mit gondol az értelmiség szerepvállalásáról a politikában? Nekik kell az élharcos szerepét betölteni?

Magyarországon mindenki értelmiségellenes. Már a nyolcvanas-kilencvenes években durva pofonokat kapott az értelmiség másodvonalbeli értelmiségiektől: kozmopolita, narodnyik, osztályhatalomra tör, elzsidósodott, elitista. Azután

jött a Fidesz, ők az értelmiségben legitimitás nélkül okoskodó, önjelölt közbohócokat láttak,

akik csak akadályozzák azt, hogy a többségi megbízatással élve a pártemberek azt csináljanak, amit akarnak. Sikerült is szétverni azokat a szerény pozíciókat, amiket a késő kádári korban az értelmiség megszerzett, vagy inkább amit az aczéli kultúrpolitika átengedett neki. Az értelmiséget azért képezzük drága pénzen, hogy valamiről többet tudjanak, mint mások. Ha egyszer kitermelünk egy ilyen réteget, akkor nem önkéntes vállalás és nem morális küldetés, hogy nyilvánosan elmondják, amit tudnak, hanem kutya kötelesség. Nem valamiféle vezető szerep. Mondjuk, ahhoz, hogy megértsük, mi történik a vidéki Magyarországgal és mit kellene tenni, nem volna elegendő külön-külön egy közgazdász, egy szociológus, egy történész vagy egy néprajzkutató, hanem együtt kellene sokáig tanakodniuk, és főleg kérdezősködniük az érintettek körében, hogy segíteni tudjanak.

Az értelmiségbe vetett bizalom visszaállításának mi lehet a módja?

Az értelmiségnek bizonyítania kellene. Ahogy a „baloldali” értelmiség gátlástalanul falazott a balliberális kormányoknak, most a konzervatív értelmiség falaz gátlástalanul vagy gátlásosan egy jobboldali kormánynak. Még azt se vették észre, hogy ez a jobboldali felforgató kormány nem konzervatív.

Lehet ezt nem vezető szerepként felfogni? Az értelmiség ilyenfajta célkitűzéseit nem érzi elitizmusnak?

Épp ellenkezőleg:

tessék már az értelmiséget rendeltetésszerűen használni!

Nem az a dolga, hogy igazolja vagy gyalázza a politikát, hanem az, hogy a társadalmi folyamatokról és a lehetséges alternatívákról adjon tisztességes képet, és ebbe ne tűrjön beleszólást. Ha ezt elvégzik, akkor majd kiderül, hogy a nép szeret-e hallgatni az okos emberek tanácsára. Talán igen. Ha nincs mögötte pártos megszállottság és értelmiségi gőg.

Létezik értelmiség gőg nélkül?

Eléggé nyomorultak, alulfizetettek, hatástalanok vagyunk. Aki ebben a helyzetben értelmiségi gőgöt érez magában, azt irigylem.

Én azért találkoztam ilyenekkel.

Én is. Rájuk gondoltam. Az önismeret súlyos teher.

Fotók: Szűcs Ágnes

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/149163

Ajánljuk még a témában