A nagyság átka

„Eredendően a karizma az a szentelt olaj, mellyel az érsek vagy a pápa keresztet rajzolt az új király vagy császár homlokára a koronázási szertartás során. Max Weber, bő száz évvel ezelőtt élt szociológus alkotott elméletet a hatalomról. Ebben hagyományos, racionális és karizmatikus hatalomról beszél. A hagyományos hatalom az ókor vagy középkor örökletes királyaié, vagy az olyan, arisztokratikus vagy oligarchikus köztársaságoké, mint amilyen az ókori Róma vagy a középkori Velence. A racionális hatalom nem isteni eredetre és az erekben csörgedező királyi vérre, hanem valamilyen alkotmányosságra és népfelségre vezethető vissza.

A karizmatikus hatalom isteni eredetű képességeken (vagy az ilyen képességekbe vetett hiten) alapszik. Weber megkülönböztet vallási (Jézus, Buddha) és politikai (Caesar, Napóleon) karizmát. A karizmatikus politikus a hagyományos hatalomhoz képest gyakran forradalmiként, a racionálishoz képest inkább ellenforradalmi devianciaként tűnik fel.

Egy intézménynek is lehet karizmája. Jó példa erre a római pápáké. Benedek tehetsége valószínűleg meg sem közelítette az előtte hatalmon lévő II. János Pálét vagy az őt követő Ferencét, ám az intézményből sugárzó karizmatikus erőt és hitet ő is élvezhette. A rendszerváltás utáni Magyarországon a köztársasági elnöki intézmény vált kissé hasonlóvá. A politikában nyilván nem tökéletes, de igen népszerű Göncz Árpád tízéves elnöksége olyan patinát ajándékozott ennek a hivatalnak, amelyet Mádl, Sólyom és Áder is élvezhet. Ezek a korábban sem igazán ismert, sem igazán népszerű politikusok hirtelen, előzmények nélkül emelkedtek, tisztségükkel együtt a népszerűségi listák élére, miközben a mindenkori elnök népszerűségi indexe azért rendre alacsonyabb, mint az előző elnöké.”