Meghátrálás

„Az osztrák sajtó általános értékelése szerint – és aktív közreműködése mellett – az első komolyabb válság idén tavasszal érkezett el. Kiderült, hogy az új-zélandi terrortámadás elkövetője korábban pénzt adományozott Martin Sellnernek, a bevándorlás- és iszlamizációellenes Identitárius Generáció osztrák szervezete vezetőjének. Nagyon hamar kiderült, hogy sem Sellnernek, sem pedig a társainak nincs közük a terroristához, nem követtek el erőszakos támadásokat, és másokat sem biztattak erre. Volt a történetnek egy rövid pillanata, amíg az egész valóban az új-zélandi áldozatokról szólt és egy terrorista esetleges osztrák kapcsolatai miatt érzett aggodalomról. De ez a pillanat nagyon gyorsan elmúlt.

A balliberális osztrák ellenzék, a sajtó, valamint a szabadságpárti vezetés ellen kezdettől fogva minden eszközzel küzdő alkotmányvédelmi hivatal azonnal meglátta a kormánybuktatási lehetőséget a történetben. A kettős mércét eddig is ismertük: az identitáriusok plakátolós, molinós, szórólapos akciói vagy éppen fáklyás megemlékezésük a kahlenbergi csatáról félelemkeltő és szörnyen veszélyes, de amikor úgynevezett antifasiszta aktivisták szétverik a várost, politikusokat ütnek le az utcán, halálos fenyegetéseket firkálnak politikai ellenfeleik otthonára vagy gyermekülésestül felgyújtják egy identitárius aktivista családi autóját – na, azzal semmi gond. Sellner ügyével azonban mindez szintet lépett, fegyvert kapott a kezébe az egyébként is gátlástalan liberális sajtó, amely az új-zélandi támadás napjától kezdve azon dolgozott, hogy ötven halotton átgázolva kösse össze az ausztrál terroristát az európai jobboldali pártokkal. Az ellenzék és a sajtó nyomására Kurz és Strache egymással versengve kezdett elhatárolódni az identitáriusoktól, amit a szabadságpárti szavazók nagyon nem vesznek jó néven.

Kurz persze hatalomtechnikus, ezt tudjuk, de beleillik abba a mintába, amelyet például a brit konzervatívok is követtek, amikor kirúgták Sir Roger Scruton konzervatív filozófust, aki »Soros-birodalomról« beszélt. A tényleges szélsőségektől való távolságtartás nem egyenlő azzal, hogy a jobboldal azonnal megtagad mindenkit, akire a liberálisok rámutatnak. Miért hiszik azt a konzervatív, nemzeti erők, hogy ha az ellenségeikre hallgatnak, az az előnyükre válik? Nyilvánvaló a liberálisok gátlástalan, aljas törekvése arra, hogy elhallgattassa a bevándorlás kritikusait, szalonképtelennek nyilvánítson minden felismerést – a népességcseréről, a párhuzamos társadalmakról vagy a Soros-civilek káros tevékenységéről – ami akadályozza a céljukat, a legális és korlátlan bevándorlást. Okkal kezdik ki azokat, akik mernek cselekedni – beleértve az egyre sikeresebb migránspolitikát folytató Szabadságpártot – és okkal akarják kivonni a forgalomból azokat a fiatalokat is, akik a tömegmédia minden erőfeszítése ellenére sem hiszik el a multikulti idill hazugságát.”