Orbán hét pontos ígérgetése Ceausescu utolsó beszédére emlékeztet

„Csau – a Kárpátok G-je – azon a bizonyos napon, amikor utoljára szólhatott hőn szeretett népéhez, észlelve, hogy a tömeg már nem tapsol ütemesen, ahogy az évtizedeken át megszokott és kötelező volt, hanem füttybombák robbannak, és egyenetlen fenyegető hangorkánná változik az ováció, figyelemreméltó lélekjelenléttel, a biztonsági emberek figyelmeztetése ellenére is még a tribűnön maradt.

És rögtönzött ígérgetésbe kezdve – és a kémiai tudományok legbutább doktora, Elena vartyogogó kárálása kíséretében – tántoríthatatlanul, de egyre rimánkodóbban csak mondta, mondta, sorolta, hogy mi minden kedvezményt fog ő most adni a népének, csak tapsoljanak és éljenezzenek megint.

A tömeg egy percre megnyugodni látszott, de inkább csak elcsodálkozott a pillanatok alatt pitiáner gazsulálóvá lett, tegnap még rettegve félt diktátoron.

Itt-ott még tapsok és éljenzések is feltörtek az évtizedes beidegződések és megszokás utórezgéseként, de végül megérkezett a lázadók utánpótlása és a türannosznak menekülnie kellett.

Persze a kordonok mögötti „évértékelő” korántsem volt Orbán utolsó beszéde, ám a mindenféle látszatkedvezményekkel kicsinosított könyörgés, hogy a negyven alatti nők – termékenységi menetbe kapcsolva – szüljenek nekik fideszbabákat (mert ők nyilván azt remélik, hogy a kedvezményezettek fidesznyiknek is nevelik majd a gyermekeiket), nos, már csak azért is röhejes, hiszen a hangzatos szólamok mögött meglehetősen pontos számításokat sejteni, hogy az ígéretek, minél kevesebb – a saját kasszának tekintett közpénzt érintő – költségvetési terhet jelenthessen a számukra.

Hatalmuk további meghosszabbítását remélve ígérgetnek és nyaliznak, miközben pedig lenézik és semmibe veszik nem csak a nekik nem behódolókat, de szélesebb értelemben mindazokat az úri kaszinójukon kívülieket, akiket  Bayer Zsolt kertelés nélkül nevez a nevükön: »a büdös lábú kölkeiket nevelő, koszos prolikat«.”