Miért kell újra feltalálni a monetáris spanyolviaszt?

"Az nem igaz, hogy a kereslet kínálat határozza meg az értékét. Ahogyan a példában is benne van, ha megduplázzák a pénz mennyiségét, akkor attól nem leszünk kétszer olyan gazdagok, hanem csupán megduplázódnak az árak, felére csökken a pénz értéke. Mivel az államnak és a bankoknak anyagi hasznuk van a semmiből pénzteremtésből munka nélkül ezért művelik is folyamatosan. Így egyre több és több a pénz a gazdaságban, amitől emelkednek az árak és infláció van. Köze nincsen tehát a reálgazdasági kereslet kínálathoz." De ezzel pont azt írtad le, hogy mi történik, amikor növekedik a pénz kínálata...

"Ultimately, Bretton Woods collapsed in 1971. It was under pressure in the 1960s with a series of “competitive devaluations” by the UK and other countries who were facing chronically high unemployment due to persistent trading problems. Ultimately, the system collapsed because Nixon’s prosecution of the Vietnam war forced him to suspend USD convertibility to allow him to net spend more. Here is an interesting historical video of Nixon abandoning the Bretton Woods system on August 15, 1971. This was the final break in the links between a commodity that had intrinsic value and the nominal currencies. From this point in, governments used fiat currency as the basis of the monetary system. Fiat currency The move to fiat currencies fundamentally altered the way the monetary system operated even though the currency was still, say, the $AUD. This system had two defining characteristics: (a) non-convertibility; and (b) flexible exchange rates. You need to recognise this major shift in history before you can understand why the economic policy ideas that prevailed in the previous monetary systems (based on convertibility) are no longer applicable. You cannot assume that the logic that applied in the fixed exchange rate-convertibility days translates over into the fiat currency era. The fact is that it doesn’t." Gold standard and fixed exchange rates – myths that still prevail http://bilbo.economicoutlook.net/blog/?p=2562

A kriptodevizák szabadok. Mindenki úgy spekulál velük, manipulálhatja őket, dönti be az árfolyamot a saját zsebe hasznára, ahogy az anyagi lehetőségei lehetővé teszik. A nagyon gazdagok eredményesen, a kicsik csak szerencsével. Persze ettől még mindenki elképzelheti magáról, hogy pont ő lesz a szerencsés.

Százéves inflációpárti mítoszokat hívunk életre? Murray Rothbard - Mit művelt a kormány a pénzünkkel? c. könyvének A “megfelelő” pénzkínálat fejezetéből: Felmerülhet a kérdés: mi a pénzkínálat a gazdaságban és hogyan használjak azt a kínálatot? Különös tekintettel az örök kérdésre: mennyi pénzre „van szükségünk?” Kell-e szabályozni a pénzkínálatot valamilyen „kritérium” alapján, vagy ráhagyható a szabad piacra? Először is, a teljes pénzkészlet, vagy pénzkínálat a társadalomban az egy bizonyos időben létező pénz-dolog össztömege. Tételezzük fel egy időre, hogy mindössze egyetlen anyagot neveztek ki pénznek a szabad piacon. Tegyük fel azt is, hogy ez az anyag az arany (noha választhattuk volna az ezüstöt vagy akár a vasat is; a piac dolga, nem a miénk, hogy kiválassza a legjobb anyagot pénz gyanánt). Mivel az arany a pénz, a teljes pénzkínálat a társadalomban jelenlévő arany össztömege. Az arany formája lényegtelen – kivéve abban az esetben, ha az alakváltoztatás bizonyos módjai költségesebbek másoknál (pl: érméket verni többe kerül, mint megolvasztani őket). Ilyenkor a piac elszámolási pénznemnek választja az egyik formát, az összes többi pedig a viszonylagos piaci költségükkel arányosan drágább vagy olcsóbb lesz. Ugyanazok az okok kormányozzák a teljes aranykészlet változásait, mint bármely más termékét. A növekedések a bányák megnövekedett kitermeléséből, a csökkenések pedig ipari vagy mindennapi elhasználódásból fakadnak. Mivel a piac tartós anyagot fog pénznek választani, és mert a pénz nem használódik el úgy, mint más javak – hanem azt a csere közvetítőjeként használják – az évi adalék termelés rendszerint meglehetősen kevés lesz a teljes készlethez viszonyítva. A teljes aranykészletben általában tehát nagyon lassan következnek be változások. Mekkorának „kellene” lennie a pénzkínálatnak? Mindenféle kritériumokat felvetettek: a pénznek összhangban kellene mozognia a populációval, a „kereskedelmi volumennel,” a „megtermelt javak mennyiségével,” változnia kell az „árszint” állandósítása érdekében, és a többi. Kevesen érveltek amellett, hogy bízzuk a piacra a döntést. A pénzt azonban megkülönbözteti egy alapvető tény minden más anyagtól. Ennek a különbségnek a megértése a kulcs a pénzügyi kérdésekhez. Amikor valami más jószág kínálata növekedik, a növekedés társadalmi haszonnal jár; mindenki számára örömteli dolog. Több fogyasztási cikk magasabb életszínvonalat jelent a közösségnek; több tőkejószág fenntartható és növekedő életszínvonalat jelent a jövőre nézve. Új termőföld vagy természeti erőforrás felfedezése szintén az életszínvonal emelkedését ígéri, a jelenben és a jövőben egyaránt. De mi a helyzet a pénzzel? Kedvez-e a közösségnek ugyanígy a pénzkínálat felduzzadása? A fogyasztási cikkeket felélik a fogyasztók, a tőkejavakat és természeti erőforrásokat pedig felhasználják a fogyasztási cikkek termelési folyamatában. A pénzt azonban nem használják el, hanem csereeszközként funkcionál, hogy lehetővé tegye a javak és szolgáltatások gyorsabb eljutását egyik embertől a másikig. Tehát ha egy televíziószettet három uncia aranyért cserélnek el, azt mondjuk, hogy a televíziószett „ára” három uncia. Egy adott időben a gazdaság minden jószágát bizonyos arany-rátán vagy áron cserélik el. Mint mondtuk, minden ár közös nevezője a pénz, avagy az arany. De mi magáé a pénzé? Van a pénznek „ára?” Mivel az ár szimplán átváltási ráta, természetesen van. De ebben az esetben a „pénz ára” a piacon található különféle javak átváltási rátájának végtelen sora. Tételezzük fel tehát, hogy egy televíziószett három arany unciába kerül, egy autó hatvan unciába, egy szelet kenyér 0,01 unciába, egy óra Mr. Jones ügyvédi szolgáltatásaiból pedig egy uncia. A „pénz ára” így alternatív értékcserék sora lesz. Egy uncia arany 1/3 televíziószettet, 1/60 autót, 100 szelet kenyeret, vagy egy órát „ér” Mr. Jones ügyvédi szolgáltatásaiból, és így tovább. A pénz ára tehát a pénzegység – esetünkben az aranyuncia – „vásárlóereje.” Ez megadja, mit lehet azért az unciáért cserébe kapni – pont úgy, ahogyan a televíziószett pénz-ára megadja, mennyi pénzt lehet egy televíziószettért cserébe kapni. Mi határozza meg a pénz árát? Ugyanaz az erő, ami a piacon minden más árat is meghatároz; a vén, tisztes és mindörökké igaz törvény: „kereslet és kínálat.” Mind tudjuk, hogy ha növekedik a tojás kínálata, csökkenni fog az ára; ha növekedik a tojások iránti vásárlói kereslet, emelkedik az ára. Ugyanez igaz a pénzre. A pénzkínálat növekedése általában csökkenti az „árát;” a pénz iránti kereslet növekedése pedig meg fogja emelni azt. De mi a pénz iránti kereslet? A tojás esetében tudjuk, mit jelent a „kereslet”: a pénzmennyiséget, amit a vásárlók hajlandóak tojásra költeni, plusz a szállítók által visszatartott, szándékosan el nem adott tojásokat. Hasonló a helyzet a pénz esetében: a „kereslet” a különféle javakat jelenti, amiket cserébe ajánlanak, plusz a pénzt, amit készpénzben megtartanak, és nem költenek el egy bizonyos időszak alatt. A „kínálat” mindkét esetben a tejes piacon lévő készletet jelenti az adott termékből. Mi történik tehát, ha megnő az arany kínálata, a kereslet pedig változatlan marad? Esik a „pénz ára,” azaz zuhanni fog a pénzegység vásárlóereje. Egy uncia arany immár kevesebbet fog érni, mint 100 szelet kenyér, egyharmad televíziószett, és a többi. Ellenkező esetben, ha csökken az arany kínálata, nő az aranyuncia vásárlóereje. Milyen hatást vált ki a pénzkínálat változása? Az első közgazdászok egyike, David Hume példáját követve feltehetjük magunknak a kérdést: mi történne, ha egy éjszaka folyamán valami jótündér a zsebekbe, tárcákba, banki széfekbe osonna és megduplázná a pénzkészleteinket? A mi példánkban mágikusan megkétszerezné az aranykínálatot. Kétszer olyan gazdagok lennénk? Nyilvánvalóan nem. A javak bősége az, ami gazdagít minket, ami pedig korlátozza ezt a bőséget, az az erőforrások – név szerint a föld, a munka és a tőke – véges száma. Az érmék sokszorozása nem fogja életre hívni ezeket az erőforrásokat. Talán egy pillanatra kétszer olyan gazdagnak érezzük magunkat, de valójában csak a pénzkínálat hígítása történik. Amint a tömeg kitódul elkölteni az újonnan lelt pénzét, az árak hozzávetőleg megduplázódnak – vagy legalábbis addig növekednek, amíg kielégül a kereslet, és a pénz nem licitál tovább önmaga ellen a létező javakért. Tehát azt látjuk, hogy míg a pénzkínálat növekedése – mint a bármilyen más jószág kínálatában bekövetkező növekedés – csökkenti az árát, addig a változás – más javakkal ellentétben – nem eredményez társadalmi hasznot. A közösség egészében nem lett gazdagabb. Mialatt az új fogyasztási cikkek vagy tőkejavak emelik az életszínvonalat, az új pénz csupán az árakat emeli – azaz hígítja saját vásárlóerejét. Ennek a rejtvénynek az oka az, hogy a pénz egyedül a csereértéke miatt hasznos. Más javaknak különféle „igazi” haszna van, ezért kínálatuk bővülése több fogyasztói igényt elégít ki. A pénz egyedül távlati csereüzletre használható; a haszna csereértékében, avagy „vásárlóerejében” rejlik. Törvényünk – miszerint a pénzmennyiség növekedése nem okoz társadalmi előnyt – a pénz egyedi, csereeszköz-mivoltából fakad. A pénzkínálat növekedése tehát csupán felhígítja, a csökkenése pedig növeli az egyes aranyunciák hatékonyságát feladatuk elvégzésében. Elérkeztünk a meglepő igazsághoz, miszerint nem számít, mi a pénz kínálata. Minden kínálat éppen olyan jól teljesít, mint bármelyik másik. A szabad piac szimplán alkalmazkodik, a vásárlóerő (avagy az aranyegység) hatékonyságának megváltoztatásával. Nincs értelme babrálni a piaccal azért, hogy változtassunk az általa meghatározott pénzkínálaton.