Ragaszthatatlan szív

„Mármost én igazán megértem, hogy cudar nehéz a Jobbik-szóvivői lét, de tényleg, nagyon cudar, nem is kívánnám én azt senkinek, igazi Atlasznak kell lennie a Jobbik-szóvivőnek, széles vállán, ha úgy van – és általában úgy van –, bizony stabilan meg kell maradnia s vígan kell éldegélnie a szürke farkasoktól a zsemlyeszín kisvizslákon át a vérvörös kommunista disznócskákig terjedő színhülyeség teljes ellen-univerzumának, sőt igen szerencsés, ha a Jobbik-szóvivő még viszonylag okos arcot is képes vágni a teherhordás és szürreális keltetés e rettentő művelete közben, egészen olyat, mint aki nem, tényleg nem most készül konkrétan a bokájáig terjedően beszarni - szóval mindent megértek, nehéz dolog, mondom. 

Hanem azért a Magyar Gárda, a szédületesen változatos zsidózások, a parádés cigányozások és a még parádésabb egyebek után saját arccal előállni azzal, hogy ezeken mi nemhogy túl vagyunk (eddig ugyanis csupán túl voltak rajtuk, kamaszok a pattanásokon), hanem – higgyed meg, lécci - mindez mostantól fogva kifejezetten »nem igaznak« tekintendő; s tenni ezt amúgy a Betlehemi Kisded ürítési szokásairól elmélyülten értekező Révész Sándor tőszomszédságában, a II. János Pál pápa halála fölött élcelődő Tóta W. Árpád ízléses kérdéseivel szemközt, hovatovább nagy-nagy és azonnali bizalmat kérve, egy állítólag jobboldali párt tagjaként – nos.

Nos.

Elsőre azt hinné az ember, hogy Ádi csak valamelyik játszótársa fülébe súgta ezt a mondatot, szóval nem nekünk szánta, egyáltalán nem, csak sajnos kiszivárgott neki.

(Elképzelem, micsoda baráti érzések fakadtak e szép szavak nyomán pl. a Magyar Gárdába anno belépő, s a »szent ügy« miatt akár komplett egzisztenciájukat, napi megélhetésüket is kockára tévő egyszerűbb emberek szívében - akik azt hitték, hogy. De sorra pukkanhattak a fincsi kölyökpezsgők, s gurulhattak szerte a tejszínbe mártott eprek a Jobbiknak annak idején »külsőző« Betyárseregesek – horribile dictu: Tyirityán Zsolt háza táján is. Csuda lehetett, na!)”