Horn Gyula (1932-2013)

Külvárosi srác volt, aki nagyon szerény körülmények között nevelkedett. Iskoláit csak munka után, este, szakiskolában folytathatta. Külföldre, a Szovjetunióba, Rosztovba ment felsőfokú tanulmányokat végezni. Itt is diplomázott 1954-ben. Egy évvel korábban lépett be a Magyar Dolgozók Pártjába. Innen már egyenes útja volt a pártállamban. Külügyes lett, diplomata, majd a külpolitika irányítói közé került a pártközpontba. Először a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején figyeltem fel rá. A tévében beszélt valamiről. Hogy miről, arra már nem emlékszem, csak arra, hogy más nyelvet használt, mint a többi funkcionárius.

Az ő személyén keresztül tudatosult bennem, hogy Magyarországon egy olyan új, technokrata generáció jelent meg a második-harmadik vonalban, amely már tanult, tájékozott, a nyugati világ felé is nyitott, és nem csak a párt bikfanyelven megírt szövegeit képes ismételgetni. Ez a generáció, melynek legtehetségesebb, legtapasztaltabb képviselője Horn Gyula volt, elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy hazánk a közép-kelet európai rendszerváltoztatás motorja, gyorsítója és egyik legsikeresebb országa lehetett.

Külügyes volt és az is maradt. Ennek döntő szerepe volt abban, hogy a nyolcvanas évek gyorsan változó nemzetközi körülményei között jól mérte fel régiónk és hazánk megváltozott lehetőségeit. Bár ő maga nem igen dicsekedett vele, valójában igencsak sokat tanult Kádár Jánostól. Megértette, magáévá tette és élete végéig annak a kádári doktrínának a híve maradt, ami hazánk relatív erőtlenségéből és fontosságának hiányából erényt kovácsolva igyekezett a hetvenes évektől kezdve nemzeti érdekeink minél határozottabb érdekérvényesítését kiharcolni. A bipoláris játéktérben ez azt jelentette: arra hivatkozva, sőt talán azzal ijesztgetve, hogy a magyarok – mint azt 1956 is bizonyította – rebellisek, különleges elbánást alkudjon ki hazánk számára a szovjeteknél. Egyrészt a lehető legtöbb alkalommal gazdasági előnyöket csikarjon ki tőlük az elrabolt szuverenitásunkért cserébe; másrészt Magyarországot egyfajta kísérleti terepnek ajánlja fel a számukra, ahol különböző „új gazdasági mechanizmusokat”, IMF, Világbank- csatlakozásokat lehet kipróbálni, hogy siker esetén az egész tábor és esetleg maga a Szovjetunió is profitálhasson belőle. Kudarc esetén pedig a magyar pártvezetést lehessen okolni, miközben olyan nagy politikai kockázattal nem kellett számolni; hiszen ha valahol, nálunk akkoriban igencsak stabilnak tűnt a rendszer. Ez a „pilot projekt” szerep, amit a szocializmus utolsó két évtizedben Magyarország játszott, igencsak termékenyítően hatott például Teng Hsziao-pingre, aki maga is a kádári receptet tanulmányozva, illetve alkalmazva vezette át Kínát a reformkorszakba.

Horn ebből az iskolából jött. Megértette, hogy országunk mérete egyszerre szab korlátokat és nyit lehetőségeket előttünk, ha ügyesek és tehetségesek vagyunk. Ő az volt. Sikeresen és eltökélten tágította diplomácia játékterünket, amikor olyan országokkal is szorgalmazta a diplomácia kapcsolatok létesítését, akiket rajtunk keresztül akart bevonni a régió politikájába. Amint felmérte, hogy a nagyhatalmi erőviszonyok változni kezdtek, haladéktalanul levonta a számunkra fontos következtetéseket. Mindenekelőtt azt, hogy ha a bipoláris világ egyensúlyi helyzete az USA javára eltolódik, abból Európa tekintetében Németország felértékelődése következik. Ez pedig elkerülhetetlenné teszi a német kérdés rendezését, vagyis a német újraegyesítést. A felismerést tettek követték. Horn pályájának csúcsa a vasfüggöny lebontása, a német menekültek kiengedése volt, ami magától értetődően vezetett el a kommunista rendszer felszámolásához és a rendszerváltoztatáshoz.

Mindkettőben kezdeményező szerepet játszott, ahogy generációja és vezetőtársai is. Ők tudták csak igazán – hiszen hosszú évek óta ők működtették –, hogy a szocializmus hosszú agónia után már régen klinikai halott, vagyis: menthetetlen. Ebből a felismerésből következett, hogy minden tehetségükkel és erejükkel azon dolgoztak, hogy az új, demokratikus berendezkedés számára is nélkülözhetetlenek maradjanak; hogy az új rendszernek is ők maradjanak az elitje. Ezt a törekvésüket részben siker koronázta.

Horn teremtette meg a rendszerváltoztatás óta eltelt időszak egyik legsikeresebb pártját, a Magyar Szocialista Pártot, melynek 1990-től 1998-ig elnöke lett. Stratégiai hibát követett el, amikor nem a szociáldemokrata nevet foglalta le pártjának, ami sok tekintetben egyszerűbbé tette volna az új párt leválását állampárti múltjáról, régi-új identitását meghatározva. Erre annál is inkább lehetősége lett volna, hiszen az MSZMP elődje, az MDP a szociáldemokrata és kommunista párt egyesüléséből jött létre 1948 nyarán; az új párt tehát hivatkozhatott volna arra, hogy a szétválás után ők a szociáldemokrata hagyományokat kívánják folytatni. De Horn sokkal fontosabbnak tartotta az MSZMP szervezeti és vagyoni hagyatékának megszerzését és biztosítását annál, hogy holmi történelmi és legitimitási kérdésekkel bíbelődjön, amiket soha nem tartott igazán fontosnak.

Rekord idő alatt elérte, hogy az első szabad választásokon elszenvedett megalázó vereség után pártja, az MSZP, a rendszerváltoztatás előtti demokratikus ellenzékből alakult Szabad Demokraták Szövetségének támogatásával, a Demokratikus Charta nevű antifasiszta összefogás segítségével kikerülhessen abból a politikai karanténból, amibe került. A szocialisták pária szerepbe kerülésének az volt az oka, hogy az első szabad választások után kezdett csak szembesülni a magyar társadalom mindazzal a szenvedéssel, mocsokkal, bűncselekmény-sorozattal, ami az állampártot, annak vezetőit, kiszolgálóit terhelte. Mindazok a bűnök, amikről a totális diktatúra alatt nem lehetett beszélni, amikről a diktatúrát kiszolgáló értelmiségi elit azt hazudta, hogy ilyenek nem történtek; vagy ha mégis, akkor azok helyes és hasznos cselekedetek voltak.

A sok szenny, fájdalom és gyász beborította szocialistákat, akik ettől begörcsöltek, és képtelenek voltak arra, hogy elhatárolódjanak a vállalhatatlan és semmivel nem igazolható szörnyűségektől. Ahelyett, hogy együttműködtek volna az első szabadon választott parlament többségével az igazságtételi törvények elfogadtatásában, informális és médiaerejüket a történelmi igazságtételre irányuló törekvések ellehetetlenítése érdekében mozgósították. Számíthattak és számítottak is ebben az SZDSZ-esek támogatására és együttműködésére. Pedig nekik, utódpárti helyzetüknél fogva különösen nem állt jól sem az ávéhás bűncselekmények, sem az '56 utáni megtorlások felelőseinek mentegetése, tetteik bagatellizálása.

Az 1994-es választási siker, ami abszolút többséget hozott a Horn Gyula vezette MSZP-nek, azt a benyomást erősítette meg Hornban, hogy a pártállami rendszerhez való viszonyuk tisztázása nélkül is a demokratikus politikai élet egyenrangú szereplőivé válhatnak. Horn Gyulának az 1956-os forradalom és szabadságharcban vállalt szerepe ellehetetlenítette, hogy ehhez a kérdéshez érzelmi elfogultság nélkül közelítsen. Hogy '56-ban pontosan milyen szerepet játszott azon kívül, hogy 1956 novemberétől '57 júniusáig a pufajkásokhoz csatlakozva részt vett a forradalom leverésében és a forradalmárok üldözésében, még további pontosításra szorul. Munkás-paraszt kitüntetésének megszolgálásakor szolgálatait minden bizonnyal jelentősebbnek tüntette fel, mint azok valójában voltak, hiszen az az érem jelentős előnyökkel és haszonnal is járt. A Kádár-rendszer bukása után szerepének bagatellizálása, sőt, eltagadása állt érdekében. Ezért döntött már miniszterelnökként a sortüzeket vizsgáló bizottság felszámolásáról, ugyanakkor '56 jelentőségének és kultuszának ápolását és kellő súllyal való szerepeltetését nem gátolta.

Horn Gyula 1994-98 között Magyarország miniszterelnöke volt. Annak ellenére, hogy rendelkezett a kormányzáshoz szükséges parlamenti többséggel, koalíciós ajánlatot tett a Demokratikus Chartában már kipróbált SZDSZ-nek, a választások második helyezettjének. Azért döntött a szabad demokraták bevonása mellett, hogy maga mögött tudhassa értelmiségi és médiahálózatukat, külföldi kapcsolataikat; hogy biztos, kétharmadot is meghaladó többsége legyen a törvényhozásban. További hasznot remélt attól, hogy az SZDSZ-szel tarthatta kordában saját párttársait, miközben arra készült, hogy a koalíciós kormányzás során úgyis lenullázza majd őket. Fizetségül azért, mert azok egy pillanatra sem palástolták iránta érzett megvetésüket, amit első sorban arra az értelmiségi kifinomultságukra alapoztak, amitől olyan különlegesnek érezték magukat; másrészt, mert meg voltak győződve arról, valójában rajtuk áll, hogy az igencsak „bunkó” volt komcsikat beengedik-e a „jobb szalonokba.” Ezt a lenéző és kioktató hangnemet Horn azzal honorálta, hogy a rendelkezésére álló ciklus alatt középpártból kispárttá és az MSZP segédcsapatává redukálta az egykor magát jobb sorsra is érdemesnek tartó „szürkeállományt”.

Miniszterelnökként határozott és jó vezetőnek bizonyult. Annak ellenére, hogy a szocialisták a spontánnak nevezett privatizáció időszakához hasonlóan az ő vezetése alatt is készségesen kiszolgálták a külföldi és belföldi nagytőke érdekeit; sikeresen hitette el, hogy a kisemberek, a tömegközlekedéssel utazók és az árleszállításokon vásárlók érdekeit tartja szem előtt, hiszen ő is egy közülük. Ingyenessé tette az utazást a 70 éven felüliek számára, amit egy kósza ötlettől vezérelve a repülőutakra is ki akarta terjeszteni. Hatalmas politikai sikere volt az is, hogy az általa bevezetett brutális megszorító csomagot – ami nemzedékeket tett fogatlanná, mert megszüntette az ingyenes fogorvosi ellátást – pénzügyminiszteréről neveztette el Bokros-csomagnak, ő pedig beérte a stabilizáló, felelősen gazdálkodó, a növekedést megalapozó címkékkel. Még arra is odafigyelt, hogy az általa nagyon tehetségesnek tartott Orbán Viktor, az akkor legkisebb párt, a Fidesz fiatal vezetője kapja meg az országgyűlés európai integrációs bizottságának vezetői pozícióját, hogy megismerhesse az uniós terepet és külpolitikai tapasztalatokra tehessen szert.

Amikor az 1998-as választást megnyerte a Fidesz, és az FKGP-vel alakított koalíciós kormányt, Horn lemondott pártelnöki tisztségéről. Az Orbán-kormány alatt a miniszterelnök személyes megbízottjaként járta a világot, hogy a szocialista politikai erők támogatását biztosítsa a kormány és hazája iránt. És bár Horn lemondása után a szocialisták 2002-2010 között még két cikluson keresztül kormányoztak a szabad demokratákkal együtt, nem sikerült többé olyan kvalitásos vezetőre szert tenniük, mint Horn Gyula volt.

Horn nem volt értelmiségi és nem is akart annak tűnni. Profi politikus volt, aki értette a párt-, a kül- és a belpolitikát. Kijárta hozzá a megfelelő iskolákat, bejárta hozzá a megfelelő pályát. Mire döntési helyzetbe került, 1989--1998 között, ő volt a megfelelő ember a megfelelő helyen. Amikor kellett, és lehetősége volt rá, megtette, amit megkövetelt tőle a haza.