Gyere hozzánk podcastet készíteni!

Bérelhető a Mandiner korszerű stúdiója, mutatjuk a részleteket!

Ki vagyok én, kik a mások, kikkel egyenlők kiknek az esélyei, mi is az a fogyatékosság, mit jelent a „másra utaltság”, és vannak-e kivételezettek, akik esetleg mentesek ezalól? hogyan gondolkodunk minderről ma, Magyarországon?

„Fontos megállni a „fogyatékosság” szónál is. Mi a közös a fogyatékos emberekben? Egy kutatásból idézném a következő szöveget:
„A fogyatékossággal élő lányok és nők kategóriája kizárólag társadalmi konstrukcióként létezik. Mi lenne a közös egy combból amputált lábú lány, egy értelmileg akadályozott tizenéves és egy vak lány esetében? Vagy egy mellrákos műtött és egy stroke-ból felépült asszony között? Ami közös bennük, hogy egyformán bánik velük a szexista, fogyatékosfóbiás társadalom. Ezért lesz valószínű, hogy egy iskolába fogják őket beosztani, együtt állhatnak sorba a munkanélküli segélyért, ezért lesznek összezárva a szegregált rekreációs programokban, a rehabilitációs központokban és a jogrendszerben.”[1]
A fenti felvetést megdöbbentően régen, 1988-ban fogalmazták meg. 38 éve nem sikerült a magyar társadalomnak átverekednie magát a minden fogyatékosságot egy kategóriaként kezelő orvosi modelltől és az abból következő diszkriminatív, hierarchikus viszonyt létrehozó „akadálymentesítés” szótól az egyenlő esélyű hozzáférésig.

Az idézet mentén tovább gondolkodva fel kell tenni a kérdést, hogy
minden élethelyzetükben fogyatékos emberek-e a fogyatékos emberek?
De mielőtt erről beszélnénk: mit jelent egyáltalán fogyatékosnak lenni? A fogyatékosság tehát társadalmilag konstruált kategória, amely a fogyatékos emberek és a nem fogyatékos emberek közti biológiai különbségre épül. Nagyon veszélyes a fogyatékos emberek számára, ha nem vesszük tudomásul, hogy a struktúra, a funkció és a képesség társadalmilag meghatározott, viszonylagos kategóriák. Ha nem vagyunk a normaképzés pártján, akkor könnyen belátható, hogy az egymáshoz, de leginkább
egy sosem létezett „normális” (átlagos) emberhez való viszonyítás arra helyezi a hangsúlyt, hogy mire NEM vagyunk képesek. Ebből a kiinduló pozícióból pedig csak veszíteni lehet,
és nem csak a fogyatékos embereknek, hanem nekünk is. Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a társadalom egyes tagjainak (csoportjainak) érdekében áll úgy meghatározni a „normális” állapotot, funkciót és képességet, hogy azzal más csoportokat hátrányos helyzetbe hozzon, vagy éppen ezzel leplezze, hogy rosszul bánik velük.”
(Nyitókép: Shutterstock)
