A szalmabáb nem vízlépcső – néhány megjegyzés Lányi András írásához

„Örömmel olvastam, hogy Lányi András ismét megszólalt a Duna ügyében, mert a téma valóban megérdemli a nyilvános vitát, a Duna Kör egykori tagjainak tapasztalata pedig ennek megkerülhetetlen része. A személyeskedő, „patkányozó” Facebook-bejegyzést magam is visszautasítom: aki annak idején a környezetért és a demokratikus nyilvánosságért emelt szót, azt nem sértegetni, hanem meghallgatni kell.

Egy névtelen Facebook-bejegyzés szerzője azonban nem azonos a magyar mérnöktársadalommal, a vízügyi szakmával vagy mindazokkal, akik a dunai vízszint-szabályozás korszerű vizsgálatát sürgetik. Lányi András mégis innen indul, majd gondosan felépít egy különös ellenfelet: egy „elszánt csoportot”, amely a vízlépcsőtől várja az energiaválság, az aszály, az infláció és — némi írói nagyvonalúsággal — a fogfájás gyógyítását is. Ezzel az ellenféllel valóban könnyű vitatkozni. Kár, hogy ilyen szakmai álláspontot senki sem képvisel.

Az író úr szalmabábja mindenesetre tekintélyes méretű.

Csak éppen nem termel energiát, nem tart vissza vizet, és legfőképpen nem helyettesíti annak bemutatását, hogy a ténylegesen elhangzó mérnöki állítások közül melyik miért volna hibás. Szalmabábot persze könnyebb építeni, mint vízlépcsőt: nem kell hozzá geodézia, hidrodinamikai modell, környezeti hatásvizsgálat, sőt még engedélyezési terv sem.

Egyvalamit azonban érdemes rögzíteni, mielőtt bármelyikünk a másik állításait minősítené. 2026. augusztus 1-jén délután a paksi vízmérce mínusz 131 centimétert mutatott: harmincnégy centiméterrel kevesebbet, mint a nyilvántartásban addig szereplő legkisebb vízállás. Három nappal az írás megjelenése előtt a Duna Paksnál új történelmi minimumot ért el. Ez nem futótűzként terjedő hazugság. Ez leolvasott érték.”

A szerző a Magyar Mérnöki Kamara elnöke

Fotó: Hegedüs Róbert/MTI