Lannert Judit kijelentése nyomán ismét fellángolt a vita az egyházi iskolák és az iskolai szegregáció viszonyáról

„Az egyházi iskolák is akkor maradhatnak fenn, ha ők is felveszik a roma gyerekeket a nem roma gyerekek mellé” – így hangzott Lannert Judit oktatás- és gyermekügyi miniszter nagy hullámokat vető kijelentése. A tajtékok valamelyest csillapodtak azután, hogy a tárcavezető felkérésére Rubovszky Rita, a Magyar Katolikus Egyház oktatási felelőse találkozót szervezett Lannerttel és az egyházi iskolák fenntartóival. Az egyeztetést követőn a miniszter közösségi oldalán közölte: „a Rubovszky Ritával folytatott külön megbeszélésen tisztáztuk a sajtóban megjelent félreértelmezéseket. Közös érdekünk, hogy eloszlassunk minden olyan feltételezést, hogy az egyházi fenntartású iskolákat vagy a 6 és 8 osztályos iskolákat bárki meg akarná szüntetni”. 

Nem sokkal később Rubovszky, akinek a neve egyébként áprilisban felmerült mint lehetséges oktatási miniszter, interjút adott a HVG-nek, amelyben közölte, 

Kitért arra is, hogy az iskolaválasztást nem a fenntartói akarat irányítja, sokkal inkább spontán társadalmi folyamatok alakítják. Rubovszky kiemelte, hogy megszűnt a kötelező körzetes iskolaválasztás, ezt „a rendszerváltás egyik vívmányának” nevezte. Szerinte a körzetes iskolaválasztás megszűnése hozta magával a spontán szegregációt. Hiszen így – a csökkenő demográfiai mutatók mellett – az iskola egyfajta „piac” lett: a szülőknek joguk lett ahhoz, hogy olyan iskolába adják a gyermekeiket, ahol garanciát látnak a magas színvonalú oktatásra. 

Rubovszky tagadta, hogy a szegregációt tuda­tosan erősítették volna. Leszögezte, hogy „a társadalmi elkülönülés folyamatának erősítése nem állt senkinek a szándékában, mégis ez történt”. Mint mondta, a többiskolás településeken sok helyen az egyházi fenntartásba vétel valóban hozzájárult ehhez, más esetekben a szülők az állami iskolák közül választották ki az „elitebbet”. Ám azt is hangsúlyozta, hogy máshol éppen ellenkező folyamat ment végbe, volt, ahol pont az egyházi intézmény vált a leszakadók „gyűjtő­helyévé”. Példaként több olyan egyházi fenntartású iskolát is említett, amely „heroikusan” küzd a gyerekek továbbtanulásáért – legyen szó roma, autista vagy éppen halmozottan sérült, nevelő­otthonos gyermekekről. 

Az oktatási miniszter sokat idézett mondatának köszönhetően ismét reflektorfénybe kerültek a legérzékenyebb oktatáspolitikai kérdések, hiszen egy mondatban emlegette az egyházi iskolák – egyes vélekedések szerint elmaradt – társadalmi felelősségvállalását és az iskolai szegregációt, amely évtizedek óta a magyar közoktatás egyik legsúlyosabb problémája. 

A kérdésre két, a roma felzárkóztatás területén hosszú évek óta dolgozó szakember adott sok ponton összecsengő választ lapunknak. Baranya István, az esztergomi Meszlényi Zoltán Katolikus Általános Iskola igazgatója a mindennapi gyakorlatról beszél: ő egy olyan egyházi fenntartású intézményt vezet immáron harminc éve, ahol a tanulók hetven százaléka cigány származású. Forgács István romaügyi szakértő országos folyamatokat vizsgál, és úgy látja: önmagában az integráció követelése nem oldja meg azt a társadalmi helyzetet, amely újratermeli a szegregációt. 

Számos településen elfogytak a nem cigány gyerekek 

A romaügyi szakértő nem vitatja, hogy bizonyos térségekben az egyházi intézmények hozzájárulhatnak a kisebb oktatási potenciálú gyermekek szelektálódásához vagy akár kiszorításához is, de szerinte félrevezető kizárólag az egyházi iskolák szerepéről beszélni a folyamatban. Meggyőződése, hogy a probléma gyökere nem ezeknek az intézményeknek a megléte, hanem az a tény, hogy számos vidéki településen egyszerűen elfogytak a nem roma gyerekek. „Nem azért lesz »cigányiskola« egy iskola, mert mindenkit elvisznek onnan, aki nem roma, hanem azért, mert 

 – emeli ki. Vagyis ha egy település egyetlen iskolájába szinte kizárólag roma gyerekek járnak, annak sok esetben semmi köze a fenntartóhoz. 

Forgács István felhívja a figyelmet az oktatáspolitika szerinte legnagyobb hibájára: hogy év­tizedek óta nem hajlandó racionálisan felmérni, kik és milyen körülmények közül érkeznek az iskolarendszerbe, vagyis „a bemeneti oldalt” nem akarja látni senki. „Márpedig amíg erről nem veszünk tudomást, addig hiába a legjobb oktatási rendszer, a kimeneti oldalon nem olyan gyerekeket látunk majd, amilyeneket szeretnénk.” Szerinte az oktatással foglalkozó szakértők jó része csupán a kimeneti oldalt nézi, rendszerint arról beszélnek, hogyan lehetne elérni, hogy az iskolából távozó „szép, okos és nem agyontraumatizált” gyerek érvényesülni tudjon a munka világában. És ez mint cél mindenképpen értékelendő, ő is támogatja. Azonban a helyzet nem ennyire egyszerű, mert a bemeneti oldalon nem ilyen gyermekek vannak, és egyre kevésbé lesznek ilyenek – mutat rá. Ez pedig nem csak az iskolán múlik, hiszen

Mert az iskola – a közvélekedéssel ellentétben – igenis sok helyen odateszi magát. Mint mondja, az Orbán-kormány rengeteget költött a vidéki oktatási intézmények infrastruktúrájára, olyan iskolák újultak meg, ahová egyébként sok cigány gyerek jár, a tanárok sokat vállalnak, de ez vagy éppen a kiosztott laptopok sem érnek sokat, ha az otthoni környezet nem tudja a gyermeket meg­támogatni, vagy ha rohamtempóban nő a tanulási és magatartási zavarokkal diagnosztizált fiatalok száma. Különösen a roma közösségekben. 

Ahhoz, hogy az oktatás sikeres lehessen, korán kell kezdeni a beavatkozást: már az óvodában sokkal intenzívebb fejlesztésre lenne szükség. Ugyanis ha már ott nem várnak el többet a gyerekektől és a családoktól, és ha nem kezdik meg a szocializációt, akkor első osztályban egyértelművé válik a lemaradás, amit a tankötelezettség végéig cipel a gyermek. Nem feltétlenül csak tanulmányi szempontból: mint Forgács kifejti, ha az óvodában nem tolják a pedagógusok a szülőket abba az irányba, hogy bizonyos magatartásformáknak nincs helyük az intézményben, akkor sok rosszul szocializált cigány gyerek kerül jórészt passzívan szegregált cigány iskolába vidéken, ahol aztán rengeteget küzdenek velük és a családjukkal nyolc éven keresztül. Majd ezek a fiatalok bekopogtatnak a szakképzésbe, ahol a „rossz gyerekanyaggal” kellene kezdeni valamit.

Megoldás lehet a hatosztályos szakképzés 

A korábban sokak által lenézett szakképzés igenis érték, „a hazai gazdaság türelmetlenül dobol az ujjaival, hogy hol vannak a friss villanyszerelők, karosszérialakatosok és festők”. A hiányzó munka­erőt pedig vendégmunkásokkal igyekeznek pótolni, miközben „kétségbeesett arccal sajnálkozik mindenki, hogy a cigány gyerekek nem jutnak megfelelő tudáshoz, és nem kellenek senkinek a munkaerőpiacon. Tenni kell értük, szükségünk van rájuk is”. 

Mindezek elkerülésére több javaslata is van a romaügyi szakértőnek. Az egyik, hogy nem kellene elzárkózni az intézményhálózat racionalizálásától, szembe kellene nézni azzal, hogy sok iskolából elfogytak a gyerekek, és vannak intézmények, amelyek szinte kizárólag romákat oktatnak. Szerinte ezekben az esetekben racionális döntés lenne helyben hagyni az alsó tagozatot vagy az 1–6. évfolyamot, a felső tagozatos diákokat pedig már a járásközpontok nagyobb iskoláiba járatni. Ez nemcsak az oktatásban ugyancsak régóta égető problémát, a szaktanárhiány enyhítését segíthetné, hanem a spontán szegregációt is csökkenthetné. 

Forgács évek óta várja, hogy elindulhasson az általa kidolgozott hatosztályos szakképzési koncepció. Ennek lényege, hogy a tanulók hetedik osztálytól abba az intézménybe járjanak, ahol később majd szakmát tanulnak. Így ugyanazok a pedagógusok hosszabb időn keresztül követhetnék a fejlődésüket, nagyobb felelősséget vállalva azért, hogy megfelelő tudással lépjenek tovább a szakképzésbe. Ez szerinte megszüntetné azt a helyzetet, amikor a szakképzés és a közoktatás egymásra mutogat a diákok hiányos alapkészségei miatt. 

A szakértő szerint 

és szerepet is vállalhatnának benne: a társasági adó egy részét közvetlenül a térségükben működő szakképző intézmények fejlesztésére, ösztöndíjakra, tanulmányi módszertanokra fordíthatnák a sporttámogatások helyett. 

Ott maradnak viszont az üresen kongó termek a vidéki felső tagozatos épületekben, és ott vannak még az üres kollégiumok is, mert az utóbbi években sok diák inkább az ingázást választja. Forgács szerint adottságuktól függően tanodává, közösségi térré vagy éppen szociális bérlakásokká, pályakezdők kollégiumává lehetne alakítani ezeket az ingatlanokat. Ez utóbbi jó lehetőség lenne a frissen végzett szakmunkásoknak, hogy ne kelljen a pályájuk elején drága albérletet fizetniük a munkahelyük közelében, vagy visszamenni a sok esetben alacsonyabb komfortfokozatú, netán más módon visszahúzó korábbi otthoni közegükbe, hanem meg tudják szilárdítani a helyüket a munkaerőpiacon és a társadalomban. Mindez egyszerre segítené a fiatalok önálló életkezdését és a vidéki munkaerő megtartását. 

Bizalommal nyerte meg a közösséget 

„Tudja, hol van elitképzés? Nálunk” – fogalmaz lapunknak az esztergomi Meszlényi Zoltán Katolikus Általános Iskola igazgatója. Kijelentése elsőre meghökkentőnek tűnhet, ugyanis Baranya István olyan oktatási intézményt vezet, ahol a tanulók hetven százaléka roma származású, és sok család szociális nehézségekkel küzd. Az iskolavezető azonban másképp értelmezi az elit fogalmát: szerinte a valódi siker nem a legjobb adottságú gyerekek kiválasztása, hanem azok felemelése, akiknek a legkevesebb esély jutott. 

Az iskola 2020-ban került a katolikus egyház fenntartásába, az után, hogy Baranya Istvánban, a tantestületben és a szülőkben felmerült az igény, hogy a két világháború között a szalézi szerzetesrend intézményeként működő iskola hagyományait, szellemiségét átörökítve ismét egyházi fenntartású oktatási egység működjön Esztergom-Kertvárosban. A tankerület ragaszkodott a titkos szavazáshoz, és bár tombolt a koronavírus-járvány, a szülők kilencvennyolc százaléka személyesen jelent meg az urnáknál, és száz százalékuk támogatta a fenntartóváltást. „Egyedülálló, történelmi pillanat volt, ilyen magas arány még nem volt sem a főegyházmegye, sem az egyház történetében” – emeli ki lapunknak Baranya. Nemcsak a szülők, de a tantestület is örömmel bólintott a változásra. 

Az intézmény már jó ideje a hátrányos helyzetű gyermekek felzárkóztatását tekinti küldetésének. Az igazgató harminc éve dolgozik a településen, és kezdettől arra törekedett, hogy partnerként vonja be az iskola életébe a roma családokat. „Mindig is jelen volt a munkásszármazású, üveggyárban dolgozó vagy épp bányászcsalád és a nagyszámú cigányság. Nevelésüket-oktatásukat mindig is felvállalta az iskola” – hangsúlyozza. Az együttműködés titkának azt nevezi, hogy azonnal felvette a kapcsolatot a cigány családfőkkel, felkereste a vajdákat, és rendszeres párbeszédet alakított ki velük. „Leültettem őket egy kávéra, és azt mondtam nekik, ha bármi probléma felmerül az iskolában, akár a gyerekek hiányzásával, magatartásával vagy a tanulással kapcsolatban, kérni fogom a segítségüket. Ők ezt komolyan vették, és mindig együttműködtek velem. Felőlünk nem is hall botrányt, nem is fog, annál inkább a csaknem százszázalékos továbbtanulási arányt” – mondja büszkén. 

A nyitott párbeszéd mellett az együttműködés másik remek eszközének a sport bizonyult: Baranya István 

„Volt olyan szülő-tanár focimeccs, amelyet két- háromszáz néző követett kíváncsian. A mérkőzés után leültünk, és szerény agapéval kölcsönösen megvendégeltük egymást, közben pedig beszélgettünk: kapcsolatok jöttek létre, megnyíltak az emberek, kialakult a bizalom. A családi napok, főzőversenyek, sportnapok, szülői lelki gyakorlatok rendszeressé váltak az iskolában” – emeli ki. 

Az iskola ma is arra épít, hogy a szülők, a pedagógusok és a helyi közösség együtt vállaljanak felelősséget a gyerekekért. Az igazgató különösen fontosnak tartja, hogy roma származású pedagógusokat is alkalmazzanak, akik korábban az iskola tanulói voltak, élő példát mutatva a diákoknak arra, hogy tanulással és kitartással lehet előrejutni. Az iskolát támogató civil szervezet – amelynek alapvetően a pedagógusok a tagjai – hosszú évek óta működtet tanodát is, ahol iskola után korrepetálják a diákokat, fejlesztik a tehetségeket, sportolási és kulturális lehetőségeket kínálnak, és segítséget nyújtanak azoknak, akik otthon nem kaphatnak. Az igazgató szerint 

ezért különösen fontos, hogy az intézmény tiszta, korszerű és szeretetteljes legyen. 

És hogy mi a különbség az egyházi és az állami fenntartás között? Egyrészt az állami fenntartás alatt is volt igény a hitoktatásra, a hitéletre, de most ez alapvetés. Vallják: iskolájuk névadója, Boldog Meszlényi Zoltán hősiessége kötelezi az intézményt. „A célunk nem lehet más, mint – a mártír főpásztor szellemiségét örökül véve – a katolikus egyház értékrendjét követő pedagógiai munka tanulóink oktatása és nevelése, fejlődése érdekében. Jelmondatunk szerint: hittel, szeretettel, becsülettel” – hangsúlyozza az iskola vezetője. Másrészt „bizonyos keretek között nem tudtam olyat kérni a fenntartótól, amit ne sikerült volna megkapnom” – hangsúlyozza Baranya. Kifejti: a gyerekek többsége ingyen étkezik, fejlesztések valósulnak meg, és amikor 2023-ban 140 ukrán menekült gyermek érkezett az intézménybe, az iskola teljes közössége – a főegyházmegye, az Egyházmegyei Katolikus Iskolák Főhatósága, a plébánia és civil szervezetek – részt vett a családok segítésében. 

Az igazgató szerint 

Úgy véli, ha a roma és nem roma gyerekek nem tanulnak együtt már általános iskolában, felnőttként sem lesz természetes számukra az együttélés. Hozzáteszi: az integráció nem valósítható meg pusztán adminisztratív eszközökkel, teljes társadalmi akarat kell hozzá, ami az óvodától kezdve az általános és középiskolán át a teljes pedagógusképzést átformálja. Az új oktatáspolitika kiemelt területe az integráció, amivel Baranya is egyetért, szerinte annak egyaránt kell vonatkoznia az egyházi és az állami fenn­tartású iskolákra. 

„Cigány, mongol, ukrán és a többségi társadalomhoz tartozó diák egyaránt tanul az egyházi fenntartású iskolánkban, és büszkék vagyunk arra, ahogy nálunk végzett roma tanulókból vezető politikus, főigazgató, ügyvéd, tanár lett. A többségi társadalomhoz tartozó osztálytársaikból is orvos, közgazdász, pszichológus, hitoktató vagy sikeres vállalkozó – és jó ember. Ez a valós integráció” – fogalmaz. Arról is szól, hogy többször hívták előadónak a Párizs melletti Saint-Denis-ben tartandó oktatási és migrációs konferenciára, ahol lehetősége volt bemutatni az iskolát és konzorciumuk – egyházi, önkormányzati és állami fenntartású intézmények – roma integrációs programját. Nagy elismerésnek tartja, hogy számos módszert, programot elkértek, innováltak, majd hospitáló oktatási delegációkat fogadhattak itthon. Ez a program alkalmazható a városi iskolákban, az egyiskolás falvakban és a szórványtelepüléseken is, mivel az emberi értékekre és a párbeszédre épül. 

Az igazgató szerint a siker kulcsa végső soron nem módszertani, hanem emberi kérdés.

Úgy hiszi, az iskola feladata nem csupán a tudás átadása, hanem annak megmutatása is, hogy minden gyermek képes értékes életet építeni, ha kap hozzá bizalmat, közösséget és esélyt.

Nyitókép: Földházi Árpád