Képzeljük el, hogy egyik napról a másikra elveszik a fiataloktól az Instagramot

„Aki nem ér rá egész órától egész óráig hangjátékot hallgatni, vagy esetleg több változatosságra vágyna a 24 órás regényfelolvasásnál, netán ágyhoz kötött idős emberként szeretne aktuális érdekességeket megtudni az ország és a világ legkülönbözőbb tájairól, annak coki van.

(...)

Képzeljük el, mi lenne, ha a kormány máról holnapra lekapcsolná az Instagramot, majd amikor visszaengedné a készülékekre, 95 százalékban festmények lennének rajta láthatók, a legkedveltebb oldalak pedig szőrén-szálán eltűnnének? Vagy ha augusztus 10-én bejelentenék, hogy a Szigeten a minőségi megújulás érdekében idén először bizonytalan ideig pop szól majd egy hangszóróból, aztán idővel érkezhetnek előadók, de kizárólag a ’70-es évek zenéit játszhatják? Naná, hogy elképzelhetetlen, ilyet a fiatalokkal nem lehet megcsinálni.

Hát akkor a nagymama, aki végiggürcölte az egész életét, és akinek kialakult a rutinja, hogy a szombat reggeli országjáró magazint hallgatja takarítás közben, és/vagy a tudományos újdonságokat bemutató, „Felfedező” című műsor mellett sziesztázik, a „Szellem a palackból” című gasztrokulturális magazin mellett hámozza a hagymát, horribile dictu az 1987 óta létező Vasárnapi Újság mellett ébredezik hétvégén, mi okból nem érdemli meg, hogy tiszteletben tartsák az életmódját? Az érintett idősek közül akadnak, akiknek bizony ezek életük utolsó hetei. Kinek éri meg az, hogy ők szomorkodjanak, bosszúsak legyenek, ne kapják meg azt, amire vágynak? Az nem válasz erre, hogy egy-két hónap múlva esetleg majd finomhangolják a műsorstruktúrát – Ede bácsi most él, most fekszik az ágyban kiszolgáltatott idősként, és most várja például a rendszerváltás óta hallgatott Vasárnapi újságot. Álljon ki az, aki ezt a mostani helyzetet kitalálta, és mondja bele a mikrofonba, mit vár attól, hogy Ede bácsit megfosztották az élete részét képező eddigi Kossuth Rádiótól. Tán szavazatot? Az Ede bácsiktól?

(...)

Ha a fiataloktól elvennék valamely alapvető információforrásukat vagy szórakozási lehetőségüket, simán ki tudnának menni az utcára, kukákat borogatva mocskostiszázni. Egy 82 éves decens özvegyasszonynak, egy 63 éves mozgáskorlátozott falusi férfinak, egy magányos vidéki nagyinak, egy nagycsaládos háztartásbelinek és társaiknak erre nincs módjuk, nincs energiájuk – egy társadalmat viszont állítólag az jellemez leginkább, hogy miként bánik a legkiszolgáltatottabbakkal.

Nos, akkor szeretetország (amely egy emberként tud felzúdulni, ha a karmester int neki, egy vak minisztert érintő egyetlen mondat egyetlen szavát is gigantikus kollektív botránnyá tupírozva) most megmutathatja, hogy a filmszínházból kijőve, a való világban van-e benne minimális empátia, van-e benne bármiféle tisztelet, fontos-e neki a szabadság, pislákol-e benne az idősebbek és úgy általában a konzervatívabb rádióhallgatók iránt bármiféle szeretet. Óra indul, idős beteg polgárok a rádió mellett várakoznak. Tik-tak, tik-tak...”