A vergődésről

Magyar Péter miniszterelnök kedvelt szófordulata volt sokáig a „jó vergődést”. Nem tudom, szokta-e még használni.

Vagy nem is a jelentésével, hanem a tartalmával, a „térfogatával” történt valami.

Mintha az utóbbi három hónapban a „jó vergődést” megtelt volna valamivel, ami eredetileg nem volt benne. Ami csak szimpla odaszólogatásnak, emberkedésnek tűnt eleinte, fokozatosan megtelt tartalommal. Valami rendkívül nyomasztó tartalommal. Mintha egy jóslat lett volna, amit eleinte az érintettek nem vettek komolyan, röhörésztek rajta, aztán egyszer csak kénytelenek voltak szembesülni azzal, hogy.

Miközben szinte más sincs, csak vergődés. Persze több dolgot is tisztázni kellene itt gyorsan. Például azt, hogy kik az úgynevezett „érintettek”. Magyarul: pontosan kiknek kívánt rendszeresen a miniszterelnök jó vergődést. De ezt sem könnyű tisztázni. Orbán Viktornak biztosan. A leköszönt kormány tagjainak is biztosan. Mészáros Lőrincnek is biztosan. Satöbbi. De kikből áll pontosan ez a satöbbi?

Magyar Péter egyfajta ráolvasást hajtott itt végre hosszú időn keresztül, és addig ismételgette ezt, amíg el nem érte vele a kívánt hatást. Amivel nem azt akarom mondani, hogy a miniszterelnöknek sámáni képességei lennének; azt viszont mondom, hogy igen sikeresen paralizált ezzel sokakat. Olyanokat is, akikre valójában nem is vonatkozott a varázsformulája.

A magyar nyelv értelmező szótára az alábbi módon definiálja a vergődést: „valakinek erejét meghaladó bajokkal, nehézségekkel való keserves küzdelme, viaskodás, hosszas, megfeszített törekvés, kétségbeesett, kínos és többnyire reménytelen erőfeszítés valamely cél elérésére.” Már ezt az árnyalt definíciót ideírni is önmagában bénító, hát még annyiszor hallani. Miközben az igazság az, hogy az vergődik, aki elhiszi magáról, hogy vergődik. Az vergődik, aki azonosítja magát a vergődéssel.

Több okból sem. Lepattant rólam. És nem azért pattant le, mert mindenáron el akartam hárítani magamtól, hanem azért, mert egyszerűen érvénytelennek tekintem magamra nézve. Az ember számtalan ok miatt vergődhet életében, én is vergődhetnék ezért-azért, ezeknek a vergődéseknek azonban semmi közük nincs a miniszterelnöki ráolvasáshoz. Nincs semmi szégyellnivalóm ebből az irányból, tehát nem vergődöm, és nem is fogok vergődni, pont.

A vergődés abban az esetben a leghatásosabb és a leglátványosabb, ha erre a célra kijelölt zsűri előtt történik. Ma ez a zsűri a mainstream sajtó szinte teljes egésze, illetve a közösségi média hazai felhasználóinak jelentékeny hányada. Ezen felületek alkotják azt a zsűrit, amely kijelöli a vergődésre méltónak talált személyeket vagy csoportokat. Már én is unom, hogy sokadszorra hozzá kell tennem ehhez, de most utoljára hozzáteszem: aki bűncselekményt követett el, azt vonják felelősségre, járjanak el vele szemben úgy, ahogy ilyen esetekben elvárható.

Bár ilyen egyszerű lenne. De nem ilyen egyszerű. Mert a vergődés egyik oka az, hogy sokan nem akarnak vagy nem tudnak levonni bizonyos tanulságokat, a másik oka pedig az, hogy sokan elhiszik magukról, hogy vergődésre méltók, holott valójában semmi okuk nem lenne rá.

Senkinek ne legyen kétsége afelől, hogy ez komoly munka. Fájdalmasan komoly. A lényeg azonban az, hogy nem az önjelölt, hangos és népes zsűri feladata kimondani, hogy kinek kellene itt vergődnie, még akkor sem, ha manapság ez rendkívül népszerű időtöltésnek is tűnik. Hogy kinek kell itt vergődnie, azaz kinek mivel kellene itt szembenéznie, azt egyrészt mondják ki majd az erre felhatalmazott szervek, másrészt (ideális esetben) mondja meg kinek-kinek a saját lelkiismerete. Az is egy erre felhatalmazott szerv. A vergődésnek nincs vektora, nem tart sehová. És amíg a vergődés lesz az egyetlen életjel lassan feloldódó felületeken, mindenkinek el kell tűrnie, hogy naponta megalázzák csak azért, mert a zsűri ítéletet mondott fölötte.

És csak remélni tudom, hogy az igazságszolgáltatás és az egyéni lelkiismeret még kompetens. Ha ezek egyike vagy másika már nem az, úgyis befellegzett az egésznek. 

Nyitókép: MTI/Hegedüs Róbert