A jogállamiság nemes harcát meg kell harcolni, nem a máért, hanem a holnapért

„A munkanélküliek számát sikerült jórészt csökkenteni, és az amerikai dollár is viszonylag stabil. Szóval úgy néz ki, nincs komoly gond. Miért robbant mégis így ez a Watergate-ügy?” – tette fel a kérdést Mao Ce-tung Henry Kissingernek második találkozásukkor 1973-ban, jó példáját adva annak, hogy egyfelől nézve logikus folyamatok (mint hogy egy elnök belebukik demokratikus ellenfele irodájának kirablásába) hogyan tűnhetnek másfelől teljesen logikátlannak. Stabil a dollár, van munka – mit ugráltok? 

Keresem azt a pontot, ahonnan nézve a magyar politika logikus, mert nem szívesen lennék maónyi távolságra a saját hazámtól. Szóval győzött Magyarországon egy párt a rendszerváltozás ígéretével – majd nem változtatott semmin. Intézkedéseket érdemben nem szüntetett meg, újakat nem vezetett be, beruházásokat nem függesztett fel, szerződéses viszonyokon alig változtatott. Ennek következtében ma Magyarországon materiális politikai viták nincsenek: a kormány az Orbán-kabinet szakpolitikai cölöpjein áll, ellenzékben pedig az egykorvolt Orbán-kormány van, közöttük vitának egyelőre nem lenne sok értelme. A politika matériáját adó szakterületek tehát kikerültek a politika homlokteréből. Maradt egyetlenegy téma: a jogállamiság. 

Mao ezt sem értené, s nekem sem egyszerű. Hiszen a jogállamiság rossz téma. Rossz téma azért, mert egy jogállamiság iránt közömbös ország maximálisan plebiszciter, intézményi fékek és ellensúlyok helyett a megfelelő személyek hatalmában hívő választó­közönségét foglalkoztatja vele a jogállamiság iránt cinikus kormány és ellenzéke, amely a maga kormányzati idejében szintén cinizmusról tett tanúbizonyságot. A jogállamromboló szándék beszélget a jogállamügyi hiteltelenséggel a jogállamiság kérdésében, az eredmény pedig nem túl érdekes – nem véletlenül nem tünteti ki az ország megtisztelő figyelmével ezt a diskurzust. 

Mégis: 

akkor is, ha a jogállamiság mai harcosai finoman szólva tökéletlenek. A csúfos választási eredmény és a választás óta inkább súlyosbodó, semmint enyhülő hiteltelenség együtt elvezetnek majd ahhoz, hogy a Fidesz jogállamiságért folytatott küzdelme az égvilágon semmiféle eredménnyel nem fog járni, talán még részeredményekkel sem; a legtöbb, amiben reménykedhetünk, a legszörnyűbb és leginkább példátlan választhatósági korlátozások csendes korrekciója az alkotmánytákolás utánra beígért valódi alkotmányozási folyamatban. De a Tisza története nem fagyott jégfestménybe 2026 nyarán. Ma az, hogy a kormánypárt bűnöket követett el a magyar jogállamisággal szemben, a hiteltelen, savanyú vesztesek hatástalan vekengésének tetszik; egy hosszabb, cirádásabb, kudarcokat és érdeksérelmeket is gazdagon tartalmazó, félciklusnyi-ciklusnyi Tisza-­történetben viszont ősbűnként fog megjelenni, olyanként, amilyennek ma az SZDSZ történetében a szocialistákkal kötött szurtos frigyet, az MSZP-ében az egy év alatt keresztülvert száznapos programot vagy a Fidesz Európa-­politikájában Jean-­Claude Juncker meg nem szavazását és ki­plakátolását látjuk. Az ősbűn nem hord magán névkitűzőt, hogy minden szembejövőnek bemutatkozzék. A politikai idő azonban mindig, kivétel nélkül rásüti a meg­érdemelt bélyeget.

Nyitókép: MTI/Hegedüs Róbert