A Karmelitát nézték, de Karthágót akarnak látni

„Tárlatvezetés a Karmelitában és a minisztériumokban, élőben a közösségi médiában. Százezrek nézték meg, ahogy csupasz valóságukban mutatták be az egykorvolt és megdönthetetlennek hitt főhatalom központi díszleteit. A felvételeket ezrek, tízezrek lájkolják, és nem tudnak betelni azzal az elégtétellel, amit a kormányváltás, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének leváltása nyújt. A többségnek nem elég a győzelem, Karthágó kell, hogy »sóval hintsék be« az Orbán-korszak romjait.

Honnan az indulat? Honnan ez a kielégíthetetlen vágy az elégtételre? Hogy fordulhatott elő, hogy a hatalom, amely még 2022-ben is kétharmados győzelmet tudott aratni, 2026-ban maga is kétharmados vereséget szenvedett?

2020 töréspontot jelentett a magyar gazdaság számára, részben gazdaságpolitikai okok, de leginkább a koronavírus-járvány miatt, amely addig elképzelhetetlen kihívások elé állította az egész világot. A járvány nem csupán egészségügyi válságot okozott, hanem súlyos csapást mért a gazdaságra is, és máig nem látjuk pontosan, milyen mentális következményekkel járt a társadalom számára. Emberek veszítették el a szeretteiket, az egzisztenciájukat, a bezártság pedig sokaknál szorongást, bizonytalanságot és lelki kimerültséget hagyott maga után. És amikor végre fellélegezhettünk volna, Oroszország megtámadta Ukrajnát, az akkor kirobbant háború pedig azóta is tart. (Ehhez mára még a közel-keleti konfliktus is társult.) Globális hatásainak a magyar gazdaság is elszenvedőjévé vált.

Az Orbán-kormány 2022-ben akár bele is bukhatott volna ezeknek az éveknek a következményeibe, ahogyan Európában több kormány is meggyengült vagy összeomlott.

A magyar választók többsége azonban a stabilitást és a kiszámíthatóságot választotta egy olyan alternatívával szemben, amely egymással nehezen összeegyeztethető, a háttérben rivalizáló szereplőkből állt össze, ráadásul egy olyan vezetővel az élen, aki érdekellentétben állt az őt támogató politikai erőkkel.

Ez 2026-ra megváltozott, a régi ellenzéki szereplőket kiszorította egy új szereplő, új politikai tömböt épített, reményt adott, elszámoltatást ígért, változást kínált, miközben sokak szemében a stabilitást is hitelesen tudta képviselni.

Orbán Viktor egy veszélyekkel teli jövőképet vázolt fel, csakhogy ezúttal a társadalom jelentős része már nem védelmet, hanem állandósult félelmet és kimerültséget érzett ebben.

Az a mindig ellenségképekre épülő orbáni kommunikáció, amely választásról választásra működött, végül önmaga ellen fordult, és hozzájárult annak a rendszernek a meggyengüléséhez, majd bukásához, amelynek korábban a legfőbb megtartó ereje volt.

Az a düh, az az elkeseredettség, az a szorongás, amelyet a válságok, a megélhetési nehézségek, a társadalmi feszültségek, az évek óta tartó politikai háborús logika és a hatalmi arroganciával szembeni ellenérzések halmoztak fel, 2026-ra elsöprő politikai erővé szerveződött.

A választók többsége egy olyan »rendszerváltásra« szavazott, amely egyszerre jelenti egy korszak lezárását, az elégtétel megélését és egy új korszak kezdetének élményét. Ezért vált a Karmelita és a minisztériumok bejárása is szimbolikus aktussá, az orbáni hatalom tereit foglalták el a nyilvánosság előtt.

Ezért figyelték, lájkolták százezrek ezeket a közvetítéseket, mert sokan úgy érezték, szemtanúi egy politikai korszak végének.

De hogy most mi következik, milyen korszakot nyit meg az új Tisza-kormány, és mit tud kezdeni ezzel a felszabadított indulattal és várakozással, az hamarosan kiderül a mindennapi kormányzás során. A történelemnek nincs vége, a politika kerekei nem állnak le, a győzelem pillanata után most kezdődik a hatalom valódi terhe és felelőssége.”

Nyitókép: Facebook