Szakály Sándor: Azon személyeket és azon pártokat válasszuk, amelyek valamennyiünk számára a legjobbat és a legtöbbet ígérik, de nem csak szóban

1975. június 15., vasárnap. A hódmezővásárhelyi laktanyában a vasárnapi hét óra helyett hat órakor volt az ébresztő – ahogy a hét másik hat napján. A reggeli torna elmaradt, de a reggeli nem. Oda már kimenőruhában masírozott az ezred állománya, hogy a bőségesnek nem mondható étel elfogyasztása után mindenki a saját zászlóalja épületének földszinti nagytermébe menjen és szavazzon. Országgyűlési választás volt, amit a Magyar Néphadseregben tizenegy hónapos szolgálati idejüket töltő előfelvételis egyetemisták nem hagyhattak ki. Szavazófülke, szavazólap, grafitceruza. Hogy ki volt a képviselőjelölt, nem tudom, de emlékezetem szerint az ezredparancsnokunk Hódmezővásárhely Városi Tanácsa tagjának volt jelölve. (Az 1971. évi III. törvénycikk szerint tanácstagokat nem akkor választottak, de úgy emlékszem, hogy ott és akkor mégis…)

Gyorsan letudtam a kötelező szavazást – a választás kifejezést 1990-ig csak a hivatalos megnyilvánulásokban hallottam, a szűkebb környezetemben soha. Mivel akkoriban szinte mindig csak egy jelölt volt, a választás nem okozhatott gondot a kiíróknak. A mindenkori győztes eredménye sem volt általában 90-95 százalék alatt.

Néhai édesanyám félve kérdezte tőlem: nem lesz ebből baj? S miért jutnak eszembe ezek az emlékek? Mert 1990-ben és azt követően is minden esetben éltem állampolgári jogommal. 1994-ben Bécsből – ahol a feleségemmel és a két fiammal éltem és dolgoztam – autóztunk haza. Úgy véltük, hogy az urnák előtt a helyünk. Mind a két fordulón itthon voltunk. A választás eredménye nem a szívünk szerint alakult, de tudomásul vettük.

Most nem kell hazaautóznom. Az április 11-én Bólyban a szülőföldjükről elüldözött felvidéki magyarok történetét felidéző emlékezés után irány Balatonföldvár, hogy április 12-én a lelkiismeretemre, a szívemre és az eszemre hallgatva leadjam a szavazatomat, immáron tizedik alkalommal, valódi országgyűlési választáson.

A jövőt, amely mindannyiunk számára meghatározó és fontos, mert hiteles jövőkép nélkül a jelen és a múlt is csalóka képet mutathat.

Az emlékezet többnyire rövid távú. Lehet, én is azért írtam fentebb, hogy az ezredparancsnokunk tanácstagjelölt volt. Hogy tag lett-e? Szinte biztos, ahogy az országgyűlési képviselőjelölt is, jóllehet a titkosság ellenére egymás között megbeszéltük, hogy rontott szavazólapot dobtunk be az urnába. Igaz a ceruzás jelölés a radír segítségével könnyen módosítható volt. Gond nélkül meglett a 90 százalék feletti „igenlés”.

Legyünk ott minél többen 2026. április 12-én a szavazókörökben, igazolandó, hogy Magyarország 1990-ben demokratikus utat választott, azóta is azon jár, és nem is kíván letérni róla.