Csodálatos: a NER legtaszítóbb figuráinak nagy része megcsinálta a Fidesz 2.0-t – ami sárgább, savanyúbb, meg pszichopatább, de legalább az övék

A leplet, azt hiszem, Palácsik-Ráthonyi (egykori Vajna) Tímea rántotta le végleg pénteken, amikor áradtságot nem kímélve, ha csak az utolsó pillanatban is, de csatlakozott a Nagy Rendszerváltó Csapathoz – nagyjából azzal a hitelességgel, mint amikor a nagy feminista hullám idején Monica Lewinsky kiírta a Twitterre, hogy #metoo. És nem, nem nagyon küldték el a fenébe.

Hogy a NER legtaszítóbb figuráinak nagy része – az arrogáns budai nepo-ficsúr, a világ egyik legundorítóbb vállalatának vezetéséig jutó magyar Jockey Ewing, a NER soká kitartott, közepes tehetséggel elmuzsikálgató színészei, s immár a kellően jóllakott filmcézárné –, vagyis azok, akik miatt amúgy sokan utálták a Fideszt, és a normálisabb fideszesek szívtak, mert, gondolom, szolidaritás meg minden –

És ami még fontosabb: biztosították magukat arról, hogy 14-16 év mézesbödön után egy esetleges váltás esetén a szajrét, a pénzt, a féltehetségre adott teljes díjakat, mindazt, ami egy valódi változás esetén égethetné a zsebüket, megtarthatják. Sőt, tapsvihar kíséri a jól időzített átállásukat, a megtért bárányokét – akik meg tizenéve küzdenek akár becsületesen, akár becstelenül a szisztéma ellen, jó, ha a karám sarkában kapnak egy visszalépő-helyet. Ha már már pásztorhasonlatok, megfontolandó lenne bevezetni erre a működésre talán azt a fogalmat, hogy „erkölcsileg román”… 

Az áradó mindenmindegyizmus egyébként is érdekes párosításokat szül.

• A nőjogi főhangosak leszavaznak egy feleségét nyomorgatóra,
• a zöldek meg liget- meg szigetvédők a világ egyik legcinikusabb környezetpusztító vállalatának, a Shellnek az alvezérére;
• az értelmiségi megújulást hiányolók a félművelt, fehérgalléros proletár Inga-szektára,
• a gyűlöletből és kulturálatlanságból kiábrándultak a herelengető, plakátgyújtogató „polgári ellenállókra”, 
• s általánosságban a nepotizmust elítélők arra a jópár milliárdosra, 

akik hirtelen megtalálták magukban pontosan ugyanazt a kockázatmentes változós-európás szlogent, és így ők már nem is oligarchák, hanem cuki gazdag nagybácsik.

Áradóék helyében mindenképpen elgondolkodnék a különböző média- és egyéb termékek honorálásán, mert az úgynevezett független sajtót olyan katonás rendbe állította a finanszírozási fegyelem, amilyenbe még egy frissen kibeszélő százados se tudta volna. Tényleg: megható volt látni azt a szisztémát, amely tényleg senkit nem hagyott az út szélén, minden napra egy mese, minden lapnak egy kitálaló hős, majd a recikláltatás (hogy érezted magad, miközben hős lettél, milyen most, amikor támadnak, mert hős vagy, el a kezekkel a hőstől, stb). Igazi Wurlitzer-díjas teljesítmény.

Például, ha már olyan alákérdezős interjúk születtek, amilyenekről a legdöbrögibb fideszes vezető sem álmodhatott volna soha egy-egy jobboldali lapnál, a legszolgálatkészebbek szerzői igazán megkaphatnák mondjuk az Arany Lakáj Díjat.

Aztán ott vannak az izgalmas leleplezések. Bámulatos, ahogyan feldolgozták a fiúk a külföldi titkosszolgálatok minden esetben száz százalékig megbízható, és sosem politikailag motivált aktáit. De csak a legjobbak kaphatják meg az Áradó Watergate Konfabuláció Rend tisztikeresztjét. Akinek ilyenje nincs, az panyit is ér.

Mozgóképeséknél pedig viszonylag sok „dokumentumfilm” született, igen sokszínű témákban: az egyikben Magyar Pétert magasztalták, a másikban a Kutyák csontjáról rágta le az utolsó cafatokat az odafüggetlenedett Mérő Vera. De volt még jó pár másik, felidézni is nehéz, kellene végre egy rendes fesztivál ezeknek, ahol mindet végtelenítve játsszák. Közösségi finanszírozásból lehetne elnevezni, ötleteket euróban és forintban is fogadunk, jobb híján egyelőre marad a Kapuzárási Pennyk Prokumentumfilm Fesztivál. 

Kellene egyfajta fair play díj is, hiszen a nagy és minőségi stílusváltozás közepette számos függetlennek mondott újságíró eltűrte, hogy úgy beszéljen vele a felkent főmessiás, amilyen modort olyan földi halandók, mint a Nobel-díjas kutatók, nagyvállalati vezérigazgatók, pláne miniszterek vagy a miniszterelnök soha nem engedett meg magának egyik ellenoldali skriblerrel sem. Mivel szükség van az ilyen szorgos rendszerváltó kezekre, igazán járna évente egy-két élmunkásnak az Övcsat a Mélságért és Változásért Érdemrend.

Ne feledkezzünk meg azokról a szakmai vagy tematikus közösségimédia-oldalakról is, mint a Nárciszkedvelők Pesterzsébeti Köre, vagy a Fene Tudja Már, Milyen Rajzszakkör, amelyek szintén százasával jelentették be, hogy márpedig csak a változás, csak a Tisza úgy, hogy kérdeznünk se kellett. Nélkülük nem érezné magát úgy az ember, mint a pride-hónap kötelező céges szivárványai, vagy az ’50-es évek május elsejei felvonulása közepette, akár a balkonra keres virágot, akár csak a repülőjegy-árak érdeklik. Erre járhatna a Spammy-díj (direkt molesztálásnál) vagy a Medal of Torok (mély, elgondolkodtató tartalmak megosztásánál).

S végül a celebritások, influenszerek, akik nélkül ma nem lenne az internet olyan jó hely, amilyen. Mivel ők már így is ki vannak tömve, egy hézagot lenne érdemes minél előbb pótolni. Mégpedig az év rátelepedését politikai és profit-céllal mások nyomorára, erre járna a Billog-Díj Karvalyfokozat Középkeresztje a tölgyfalombokkal.

Azt hiszem, így első blikkre ennyi. A többi ötletet a presskukacra várjuk.

***

(Nyitókép forrása: Magyar Nemzet)

***