Gondolkodásban radikális, a politikában mértéktartó vagyok – Orbán Viktor a Mandinernek

Láttam a Kapu Tiborral való beszélgetését, és feltűnt valami, ami önnél szokatlan: izgult. Mintha visszajött volna a gyermekkora. Így volt? 
Ha az ember először csinál valamit, akkor mindig izgul. Hatvankét éves vagyok, meglepő élmény, hogy valamit először csinálok, és itt ez történt. Előjött bennem Farkas Bertalan emléke és a gimnazistakori élményeim, amikor napokig az LGT erre az alkalomra írt dalát lehetett hallani a rádióban. Az ember ilyenkor elérzékenyül, de jobb, ha leplezi, hiszen nem ezt várják a politikustól, úgyhogy igyekeztem is eltitkolni. 

Azt gondolhatnánk, végre itt egy történet, amely nem kerül bele a pártpolitikai térbe, ehhez képest semmi mást nem látok a közösségi médiában, mint hogy itt is a kormánnyal való szimpátia vagy az azzal szembeni ellenérzés mutatkozik meg. Végtelenül szomorúnak találom. 
Biztos, hogy jól látja ezt? És biztos, hogy ez pártalapú, nem más áll a háttérben? Vajon a politika tehet erről, vagy ilyenek vagyunk? Én inkább az utóbbira hajlok. Magyarok vagyunk, nehezen megy nekünk egybehangzóan egyet mondani és gondolni. Amikor még jobban ráértem, gyakran lapozgattam a régi parlamenti viták jegyzőkönyveit. Amit anno a Lánchídról meg az új Parlament építéséről szóló vitákban mondtak, azt el sem hinnénk! Amikor pedig elkészült, mindenki belelátta magát a sikerbe, és büszkén ünnepelt. Meglátja, amikor Kapu Tibor visszatér, mindenki azt fogja mondani, hogy igen, ez aztán tényleg nagy dolog volt. 

Legyen igaza. Én mégis egyfajta irigységet éreztem, hogy miért is jó ez az egész a magyar családoknak. 
Ez nem politika, hanem fajtajelleg, higgye el. Magyarok vagyunk, ez a mi karakterisztikánk. Ezért is fontos Kapu Tibor tette, mert ott fenn minden mondatnak, amit ő mond, jelentősége van: rólunk, a mi karakterünkről szól. Azok, akik most fanyalognak, jogosan tehetik fel a kérdést: valójában mi szükség van arra, hogy pénzt, energiát áldozzunk arra, hogy fellőjünk egy magyart az űrbe? Ezt Kapu Tibortól is megkérdeztem, és ő az értelem szintjén meggyőzően meg is válaszolta. Elmondta, hogy milyen kísérleteket végeznek, és hogy azokat csak ott, az űrben lehet megcsinálni. A harminc kísérletből huszonöt magyar. Vagy magyar tudományos intézet, vagy magyar cég áll a hátterében, vagy valamilyen magyar tevékenységhez kapcsolódó kutatás. De van egy másik dolog is, mert az ember nemcsak észből áll, hanem szívből is. Ez pedig az a kérdés, hogy hogyan tekint magára egy közösség, egy nemzet. Úgy-e, hogy vannak dolgok, amelyekhez soha semmi közünk nem lehet, mert túl kicsik vagyunk, és nem osztanak nekünk lapot, vagy úgy, hogy mi is vagyunk valakik, sőt mindenkivel versenyképesek vagyunk, amire más képes, arra mi is képesek vagyunk. A kulturális mintázatunk alapján van, aki az előbbi módon, más az utóbbi módon gondolkodik. Meggyőződésem, hogy a polgári, nemzeti, keresztény világban azok vannak elsöprő többségben, akik azt mondják büszkeségből, hogy mi, magyarok, ha összefogunk, bármire képesek vagyunk. A másik oldalon inkább olyan karakterű emberek vannak, akik ebben kételkednek. Tehát nem a politika vetül rá, hanem a kulturális különbözőségeink mutatkoznak meg időnként politikai nyelvezetben. Kapu Tibor nekem nemcsak azért hős, mert a két magyarból ő az egyik, aki feljutott az űrbe, és ez egyszerre óriási fizikai és szellemi teljesítmény, hanem azért is, amit mondott, amikor ránézett a Földre: „Azt kerestem, hol van Magyarország.” Mondhatta volna azt is, hogy végre kiszabadultam, az egész világot látom, beszélhetett volna kozmopolita módon, de nem. Ő azt mondta, nekem az a darab fontos, amelyik a miénk. Ez nagyon fontos mondat. 

A minap tragikus autóbalesetben elhunyt a portugál válogatott futballista, Diogo Jota, Szoboszlai Dominik csapattársa. Gyászol a portugál szövetség, a Porto és a Liverpool is. Amióta Dominik a Premier League-be igazolt, szerintem azok is nézik a Liverpool meccseit, akik korábban nem voltak elkötelezve valamelyik angol csapat iránt, így valamennyire bennünket is érintett a hír. 
Itt vagyok például én. Nem vagyok semmilyen külföldi csapatnak elkötelezve – a Real Madridnak talán egy kicsit Puskás miatt, de az angoloknak egyáltalán nem. Soha nem gondoltam, hogy angol csapatot nézek majd, de amióta Szoboszlai ott játszik, sőt most már Kerkez is, nézem. Meg is lepődtem saját magamon, amikor a hírt meghallottam: arra gondoltam, hogy szegény édesanyja, csoda, hogy meg nem bolondul! Két gyerek egy pillanat alatt így elmegy, ráadásul Diogo néhány nappal a házasságkötése után. Rájöttem, hogy miután rendszeresen nézem Szoboszlai meccseit, a dolog személyes, mintha ismerném őt, pedig semmi közöm hozzá azonkívül, hogy egy keresztény portugál emberről van szó. De ennél mégis többről: miután a képernyőn keresztül beengedi a szobájába, személyes veszteségként éli meg az ember. Elég hozzá egy magyar. 

Néhány évvel ezelőtt anyukám házában megtaláltam a Képes Sport extra számát 1986-ból, és felsejlett az akkori tizenkét éves énem. A világbajnokságon a szovjetektől elszenvedett 6-0-s vereséghez beírtam, hogy bunda. Európa első csapataként jutottunk ki, az ember úgy élte meg, hogy ez nem létezhet. Tud nekem valami biztatót mondani, hogy még az én életemben kint leszünk a vb-n? 
Nekem több okom van az optimizmusra, mint önnek. 1986-ban ön csak azt látta, hogy már majdnem visszakapaszkodtunk. Én sok meccsre emlékszem egészen kicsi gyerek koromból, nagyapám jóvoltából kalandos körülmények között nézhettem meccseket, de amire nagyon emlékszem, amikor egy futballmeccs után először sírtam. Ez akkor volt, amikor a hosszú, hórihorgas svéd az ellenfél kapujánál fent ragadó Vidács helyéről befejelte a kapunkba a labdát. Svédország–Magyarország 3-3, s ezzel nem jutottunk ki a vb-re. 1974-et írtunk, továbbjutásra álltunk, 3-2-es győzelemnél kint vagyunk a világbajnokságon. Nem sikerült. Most utólag már látom, akkor kezdődött meg a lejtmenet. Tehát ezért azt, hogy most hol vagyunk, és hogyan kell értékelni, amit eddig elértünk, én jobban meg tudom ítélni, mint ön. Én a reménytelenség gyereke vagyok futball szempontjából, onnan nézem a magyar labdarúgást, hogy két egymást követő vb-re nem jutott ki a magyar válogatott, ebből kellett visszakapaszkodnunk. Ha tehát olyan mélyről, mint ahol 1974-ben voltunk, odáig el tudtunk jutni, ahova 1986-ban eljutottunk, és ezt rávetítem a mostani életünkre, akkor 

Persze mindenki kinevet ezért, meg gúnyolódik, de én azt gondolom, hogy ez még az én életemben meg fog történni. 

Van most ehhez vezér? 
Szoboszlaiban bízom, igen. Vannak titkos összeállításaim, persze senki nem kér tőlem tanácsot, de magamnak felírtam, hogy lesz ez nyolc év múlva, amikor vb-döntőt játszunk. (Nevet) 

Egy pillanatra elevenítsük meg a fiatal Orbán Viktort: két évvel ezelőtt volt egy hosszú beszélgetésem Kéri Lászlóval, két héttel ezelőtt pedig ugyanitt Bogár Lászlóval. Mind a ketten felidézték önt: Bogár úgy fogalmazott, zabolátlan őserő volt fiatal egyetemistaként, olyan vitakészséggel, ami a környezetét is inspirálta. Kéri az egész műsorban úgy beszélt önről, hogy az újkori időszakban orbánozott, a Bibó-időszakban pedig Viktorként emlegette. Ugyanígy tett Fodor Gábor és Deutsch Tamás említésekor is. A vezetéknevüket használta, ha a mostani kritikákat sorolta, amikor pedig visszament az időben, azonnal Viktor, Gábor és Tamás voltak. 
Ez kedves dolog. Végül is így vagy úgy, mégiscsak mindannyian Kéri László tanítványai vagyunk. Nem volt óraadó tanárunk, de sok órát töltöttünk együtt, egyetem mellett szervezett speckolokon és itt-ott, sokat köszönhetünk neki. Amikor olyan borzalmas dolgokat állít rólunk, hogy leesik tőlük a hajam, én is úgy vagyok vele, hogy nem azt mondom, a Kéri már megint miket beszél, hanem hogy Istenem, Laci, mégiscsak ismerjük egymást ezer éve, nem gondolhatod komolyan! Szerintem nagy dolog, hogy a tanítvány-diák viszony túl tud élni politikai viharokat. Az élet meg ilyen: felnőttünk, nem mindenben tetszünk az egykori tanárainknak. 

Ön hogyan látja magát fiatalként? 
Zabolátlan őserő csak szerettem volna lenni, ám akkor nem a politika, hanem a magyar labdarúgás válogatott szintje felé vehettem volna az irányt, de nem volt bennem annyi zabolátlan őserő, amennyi oda kell. Kétségkívül van azonban valami igazságmagva, ám én inkább a radikális-mérsékelt viszonylatban keresem a zabolátlan őserő jelentését. Gondolkodásban ugyanis a radikális magyar hagyományt követem. Már nem emlékszem, hogy Ady vagy Csurka írta azt a kulcsmondatot, ami máig zsinórmérték nekem: egy olyan nemzetnek, mint a magyar, még levegőt is csak radikálisan szabad vennie. Ez azt jelenti, hogy gondolkodni radikálisan kell. Hiába nem tetszik, amit látunk, a legutolsó következményig végig kell gondolni mindent, ami történik velünk, egyébként illúziókba ringatjuk magunkat, és abból nagy baj lesz. Ugyanakkor a politikában cselekedni nem szabad radikálisan. Gondolkodásban tehát radikális vagyok, a cselekvésben pedig mértéktartó. Ezért az említett urak visszaemlékezése mint egy őserőre nem indokolatlan, de az inkább egyfajta szellemi, intellektuális radikalizmust jelent. 

A társadalom jobboldali része, amely kitart a kormányzat mellett, gyakran idézi meg önt úgy, hogy van otthon egy varázsgömbje. Számos olyan dolog történt, amit mintha megjósolt, megérzett volna. Csurka Istvánra szokták még ezt mondani. 
Ez azért van, mert én nemcsak látok valamit, de végiggondolom a dolgokat. Engem azért tartanak, vagy másképp fogalmazva, Magyarországnak azért van miniszterelnöke, hogy bátran, félelem nélkül, nem spórolva az energiával, mindent gondoljon végig. Én a végiggondolás embere vagyok, és talán ebben versenyképes is vagyok nemzetközi szinten is. Ha csinálunk valamit, tudni akarom, hogy mi lesz belőle holnap, holnapután, azután meg három év múlva. Nem kristálygömböm van, hanem radikális szellemi hozzáállásom a világ megértéséhez. És ha az ember így áll hozzá, akkor olyasmit is meglát előre, amit az adott napban vagy jelenben ragadó emberek el sem tudnak képzelni. Ilyen például a migráció. Rengeteg energiát öltem bele, hogy megértsem, mi fog történni. És még a fele sem történt meg annak, ami még történni fog az egész európai világgal. Bár 

Na tessék. 
Igen. A segélyszervezetnél, ahol dolgozik, elment a migránsoknak segíteni még az első hullámban, majd amikor hazajött, azt mondta: csupa katonaérett, jó fizikumú fiatal férfi – hagyjuk a meséket a menekülésről, ebből nagy baj lesz. Menj oda, és akadályozd meg! 

Tapasztalatból hallgat a feleségére? 
Bizonyos dolgokban elkerülhetetlen, hogy higgyek neki. Intellektuálisan jobb képességű ember, jobb tanuló is volt, jobb jogász is, mint én, érdemes figyelni rá. 

Tizenhat éve a Fidesz van hatalmon, és ön vezeti az országot. Ellenzékből folyamatosan azt hangoztatták, hogy ez sem jó, az sem jó, ha majd mi jövünk, máshogy csináljuk. Hogy érzi, sikerült? 
Azt hiszem, amit 2009-ben mondtunk, azt meg is csináltuk. 

Ez persze nem azt jelenti, hogy minden a helyén lenne. A bécsiek mondását szoktam a kollégáimnak ajánlani: minden nagyon szép, de semmi sincs a helyén. Ezt mondják Bécsben. Úgyhogy nekem nem okoz problémát a saját munkánk kritikája. Kálvinista ember vagyok, nálunk a fő szabály az, hogy az eklézsiát mindig meg kell reformálni. Olyan, hogy valami jó legyen, nem létezik. Vagy hogy valami ne lehetne jobb. Egyáltalán nem zavar, hogy tizenöt év után azt kell mondanom, emberek, itt mentünk előre, de még rengeteg meló van. Sosem fogyok ki a munkából, tizenöt-tizenhat év után sem. Az attitűdöm az, hogy hogyan változtassuk, miként javítsuk meg a dolgokat, hogyan legyen még jobb – így viszonyulok a világhoz akkor is, ha kormányon vagyok, és akkor is, ha ellenzékben. Ez nem befolyásol, a gondolkodásom iránya független a politikai pozíciótól. 

Amióta új ellenzéki erő tűnt fel a térképen egy sajátos múltú vezetővel az élen, a jobboldalon megosztottság van abban a tekintetben, hogy mennyire kell vele foglalkozni, be kell-e mutatnunk őt, vagy csak a saját dolgunkkal kell törődni. Egy futballhasonlattal élve: a saját taktikánkra fókuszáljunk, elég a jó kormányzás, vagy nézzük meg, az ellenfél mit csinál, és ahhoz képest menjünk előre. A kérdésem: jövőre a tizenhatodik évébe lép a Fidesz–KDNP-kormányzat, soha ilyen hosszú kormányzás nem volt még – belekényelmesedhet-e a társadalom, a fideszes választó, a fideszes politikus?
Igen, de ezt nem szabad hagyni. Egyébként sem úgy nézünk ki, mint akik reggeltől estig lógatják a lábukat. 

Szeretném megismerni azokat, akik azt állítják magukról, hogy ők munkaórában, teljesítményben többet dolgoznak, mint mi, vagy akár személyesen én. Szerintem nem rossz, hanem jó, ha ráunnak a kormányra. Oda kéne eljutni, hogy azt tudjuk mondani, függetlenül attól, hogy milyen kormányunk van, a dolgok rendben mennek. Nem tudom, lesz-e valaha ilyen, de a mi történelmünk nem ezt mutatja. Vannak olyan országok Európában, ahol ha nincs kormány, észre sem veszed. Az, hogy Belgiumban száznyolcvan napig nincs kormány, nem tűnik fel. Az, hogy Olaszországban éppen van kormány, vagy nincs, szintén nem. És vannak olyan népek vagy nemzetek, amelyeknek a történelme, a karaktere miatt szükségük van a mindenkori államra és kormányra, mert ha nincs jól működő állam és azt vezető kormány, akkor az egész közösség széthullik, megbénul. Mi ilyenek vagyunk, ezért jó, ha az emberek tudják, fontos, hogy legyen kormányunk, és az jó kormány legyen. A másik megjegyzés, hogy itt nem a futballhasonlat működik, hanem a rögbi. A politika a rögbire hasonlít: futás közben kell verekedni. Nálad van a labda, és egyfolytában támadnak. Mész a célod felé, amit kitűztél, viszed a labdát, futsz, jönnek jobbról-balról, nem lehet elkényelmesedni. Ha elkényelmesedsz, letepernek. 

Ha a modern kori Magyarország történelmét nézzük a rendszerváltozás óta, sok minden változott. Változtak a beszédek, a narráció, változott az, hogy miként lehet sikeresen harcolni a választópolgárok kegyeiért. Hogy látja: miként változott a politikusi archetípus itthon az előző harmincöt évben? 
Nem vagyok kultúrantropológus, csak a botcsinálta megfigyelő beszél belőlem. A kommunikáció kulcskérdés a politikában. Ha lefordítom a szót magyarra, azt jelenti, hogy közösségivé, közössé tenni valamit. Ha van egy gondolatom, egy tervem, azt kommunikálom veled, vagyis közössé teszem. Ha az emberiség történelmét vesszük, most a harmadik szakaszban lehetünk abban a tekintetben, hogy miként tegyük közössé a dolgainkat. Az első, amikor oda kellett menni a másikhoz, mert még írás se volt. Odamentél és elmondtad. Aztán jött Gutenberg, a könyvnyomtatás, leírtad, odaadtad, elolvasta. Az olvasás révén való információszerzésnek és egy gondolat közösségivé válásának elengedhetetlen feltétele, hogy aki olvassa, az meg is értse a másik ember gondolatát. Ne csak azt, amit odaírt, hanem ami mögötte van. A mi világunkban a dolgok lényege a megértés volt. Most egy harmadik szakaszba lép az emberiség, és ez a politikára, a mi szakmánkra is kihat: amikor képek vannak. A fiatalok már csak képeket küldenek egymásnak, a szöveg egyre rövidebb. Ha meg akarom érteni a mostani fiatalokat, akkor el kell ismernem, hogy egy képen lehet, hogy több információ van, mint egy Dosztojevszkij-regényben – csak mi nem tekintjük annak, mert mi a megértést tekintjük értéknek. A mostani fiatalok pedig ránéznek egy képre, van egy benyomásuk, és mennek tovább. A megértés, a megértés képessége, a megértésre törekvés, ami a politikában kizárólagos volt korábban, egyre zsugorodik, és sokkal inkább a benyomás, az élmény, a rövid táv, egy nap, egy hangulat válik meghatározóvá. Lehet, hogy a kommunikációnak ez jót tesz, mert könnyebben tudunk egymással közösséget teremteni, de a fontos dolgok mélyebb megértésére biztosan rossz hatással van. Én is vívódok, szenvedek ettől, de ez van, ilyen a világ, képekkel fogunk kommunikálni, ezen a nyelven kell tudni beszélni. Nehéz. Nem tesz jót a szakmánknak, a politikai gondolkodásnak, egyelőre inkább színvonalesést látok, nem pedig egy új színvonal felemelkedését. 

Azt mondta tavaly Kötcsén, nem elég a szakpolitikai vitákat megnyerni a fideszes politikusoknak, hanem a kamera előtt néhány percben érthetően meg is kell tudni fogalmazni azokat a gondolatokat, amelyek segítik a kormányzat üzenetének átvitelét. Valakinek jól áll ez, valakinek nem. 
Így van. És akinek nem áll jól, az ki fog pörögni a szakmából. Most más képességek, más szkillek kellenek – akinek nincs, nincs. Ez nem azt jelenti, hogy ő eltűnik a politikából, de biztos, hogy nem tudjuk frontvonalba állítani. Majd valahol hasznát vesszük, mert a tapasztalat, a tudás számít, de nem tudjuk kiküldeni a harctérre. Oda Lázárt tudjuk. Lázár János ennek a műfajnak a nemzetközileg kiemelkedő mestere. Olyat, mint a Lázár-infó, még nem láttunk sem Magyarországon, sem sehol máshol. Három óra, ki az utcasarokra, és jön az ellenfél. És a végén nem egyszerűen csak arról van szó, hogy sikerült elkerülni egy össznépi verekedést, az is szép teljesítmény, és nemcsak megválaszolta az ellenfél összes kérdését, hanem el is mondott minden fontosat. 

Megrostál bennünket az új korszak, sokan nem fognak talpon maradni. 

Hány olyan emberre lenne szükség, aki ennek a képességnek a birtokában van? 
Százhatra. Ennyi választókerület van Magyarországon. 

Nézzük az új erőt. Konzervatív, jobboldali emberek generációtól függetlenül azt mondják Magyar Péter felbukkanására és ámokfutására, hogy ilyen a világon nincsen: egy elmebeteg, a családját eláruló, látványpékséget üzemeltető ember mindenféle mondanivaló nélkül. Sokak szerint lehet, az a dolog nyitja, hogy a társadalom azon része, amelyik nem szereti a Fideszt, nem kormányzót keres, hanem hóhért. Mit szól ehhez? 
Lehetséges. Természetesen semmilyen személyes megjegyzést nem akarok tenni negatívan senkire, inkább próbálom megérteni, amiről beszélünk. Amit ön újnak nevez, az nekem nem új. Láttam már ezt, igaz, mindig más-más formában, de a lényeget illetően ugyanezt. A demokráciában akármit csinálsz, mindig lesznek emberek, akik nem kedvelnek téged, nem értenek veled egyet, nem azt akarják, amit te akarsz. Ennek számos oka lehet, szellemi, ideológiai, intellektuális, személyes ellenszenv, sérelem, sok minden. Ilyen a demokrácia. Márpedig ha a hatalmat és a politikát egyszer demokratikus szabályok szerint rendeztük be – mert ahogy Churchill mondta, nem tudunk ennél jobbat –, akkor ezt tudomásul kell venni. Viccesen hangzó mondat, de azért van benne egy kis fájdalom is, amikor azt mondjuk: velünk azok is jól járnak, akik nem ránk szavaznak. Velük meg azok is rosszul járnak, akik rájuk szavaznak. És mégis rájuk szavaznak. De ezen nem érdemes sopánkodni, mert ez ilyen. Az a dolgod, hogy ebben a közegben legyél jó, ebben a közegben segíts minél több embernek. Gyűjtsd be minél több ember megértését, érdeklődését, szimpátiáját. Ez az első dolog. Másfelől azért nem új ez nekem, mert a magyar politikának száz évek óta változatlan az alapszerkezete. Itt mindig ugyanazok állnak szemben ugyanazokkal. Az a kérdés, hogy ki a te gazdád. Az én gazdám a magyar nép. 

Akik sosem azt akarták, ami a magyaroknak jó, hanem az internacionalizmus, a nemzetköziség, a nyugati civilizáció, a NATO, Brüsszel, Isten tudja, mi felől, de mindig valahonnan kívülről vezették le, hogy mire volna szüksége az országnak. És az ilyen embereket mindig megtalálják azok a külföldi hatalmak, amelyeknek fontos, hogy mi történik Magyarországon, és befolyásolni akarják a magyar eseményeket. Ezért nem is velük vitatkozom, nem a Tiszával vagy Magyar Péterrel, hanem a gazdáival. Azokkal igen, minden hónapban Brüsszelben. Ott vannak az ellenfeleim. Nekem nem a magyar emberek az ellenfeleim, hanem akik ott vannak, meg persze az itteni helytartóik. A formája lehet más, az illata, a szaga, a kinézete, de a lényege az idők során mindig ugyanaz. 

Ha ez sorsszerű dolog, amelynek a különféle inkarnációit láttuk már a múltban, akkor megvan a recept. De még sincs meg. Most, hogy megjelent Magyar Péter és a Tisza Párt, a Fidesz rögtön tudja, hogy mit kell tenni? Hiába ismerős a jelenség, az új forma teljesen más harcmodort kíván, nem? 
Majd igen, de most nem foglalkozom ezzel. A politikában az időzítés a legfontosabb. Vagy inkább úgy mondanám, a szubsztanciális dolgokban talán nem, de a politika taktikai részében igen. És egy kormányzó pártnak óriási önfegyelemre van szüksége. Nem engedhetem meg magamnak azt, és az ország sem engedheti, hogy a kormánya kampányon kívüli időszakban többet foglalkozzon az ellenfelekkel 10-15 százaléknál. És nem is vagyok hajlandó többet foglalkozni velük. Annyit kell, de nagyjából így lövöm be. Ahogy aztán megyünk közelebb a választáshoz, és jön a kampányfelkészülés, az előkampány és a kampány, ott majd eltolódik az arány, bele kell állni a harcba, de most még felkészülés előtti állapotban vagyunk. Ez még semmi ahhoz képest, ami lesz. 

Időközben újra előjött a fényre Varga Judit, akit tanúként hallgattak meg a minap a bíróságon. Jólesett látni, ahogy helyretette az ellenzéki újságírókat, összeszedett volt, de az embert újra elfogta a veszteségérzet, hogy ez a nő többre lenne hivatott. Önnek milyen érzése volt, amikor látta a riportokat? 
Mivel ezek személyes ügyek, nem mondhatok szinte semmit, de mindig fáj. Én végigküzdöttem Judittal az utolsó egy-másfél évét, legalább háromszor akart lemondani, mondván, nem bírja azt, ami otthon van. Mondtam neki, kérem, tartson ki, próbálja meg, tehetséges, nagyon bízok benne, fontos a munkája. Kitartott, ameddig kitarthatott. Nekem ez személyes fájdalom is, másfelől óriási pazarlás az ország részéről. 

Öreg rókaként nekem, aki sok fiatalnak nyitott teret a politikában és azon kívül is, az a dolgom, hogy felismerjem a tehetséget, az érzéket. És Juditban miniszterelnöki képességek voltak. Persze kellett volna hozzá még négy-nyolc év, de megvolt minden, ami ahhoz kell, hogy valaki egy országot merjen vállalni, hogy irányítson, meghozzon fontos döntéseket. Judit briliáns – ez a legjobb szó. Ezért olyan fájdalmas az egész, és egyben dühítő is.

Nyitókép: Földházi Árpád