Beszéljünk hazánk mai napon történt és sokáig ünnepelt, úgynevezett fölszabadításáról

„Beszéljünk hazánk mai napon történt és sokáig ünnepelt, úgynevezett fölszabadításáról.

Először is akad néhány félreértés, ami a mai nappal kapcsolatos tanulságokat illeti. Például az, hogy a tanulmányozható dokumentumok alapján ezt a dátumot a világon senki nem tartotta felszabadulásnak, csak a későbbi propaganda állította be így. Nem volt céljuk ez a szovjeteknek sem, akik következetesen az _okkupáció_ szót használták – ebből világosan kiderül, miként tekintettek ránk -, és még a később osztogatott érdemrendek is Budapest _elfoglalásáért_ jártak, nem felszabadításáért.

Lehet, sőt biztos, hogy ennek a szovjetek részéről politikai célzata is volt, lévén saját maguk felszabadításként hivatkoztak Varsó vagy Prága elfoglalására, ugyanakkor Berlin, Bécs és Budapest vonatkozásában az említett okkupációt használták mindenhol.

Továbbá – és ez mára teljesen közismert tény – április 4-én nem történt említésre méltó hadmozzanat. Sztálin eldöntötte, hogy Magyarország elfoglalását illetően ez a céldátum és a ’30-as években szocializálódott vezérkar nem kívánt ezt illetően komoly vitába bocsátkozni. Simán jelentették, hogy nahát, Sztálin elvtárs jóslata fényesen beigazolódott.

A valóságban április közepe felé hagyták el az utolsó német csapatok az országot. Nem igaz továbbá az sem, hogy az ország immár egészen minimális részén ekkor ért volna véget a nyilasuralom, lévén ők saját magukat március 28-án feloszlatták és Ausztriába menekültek.

Legyen az is tiszta, amennyiben csak rajtunk múlna, a Szabadság téren nem lenne szovjet katonai emlékmű. Ezt persze még pár éve is dühödten támadta volna a baloldal, de azóta a lét folyósító vezérkar álláspontja megváltozott.

Kik voltak a megszállás valódi vezetői? Timur Lenk és Dzsingisz kán, nem Vorosilov. Soha nem lehet elégszer, újra és újra és újra elmondani, hogy mindez a nyugatiak nem csendes, hanem kimondottan aktív beleegyezésével történt. A szövetségesek voltak azok, akik kifelé – és ez számít – kritikátlanul elfogadták fegyvertársnak Sztálint. Erre nincs mentség. Mondom még egyszer: nincs.

Pedig nagyjából mindenki számára nyilvánvaló lehetett, hogy az USA belépésével, megspékelve Olaszország kapitulációjával és a kurszki vereséggel, a németek elvesztették a háborút. Kármentésben és jobb kiegyezésben esetleg akkor még gondolkozhattak, de ez volt a maximális maximum.

Ehhez nem volt szükséges lefeküdni a szovjeteknek, pedig Teheránban pontosan ez történt. Ott már mindazok az események, amiket felsoroltam, megtörténtek. Annak tudatában dobták oda Közép- és Kelet-Európát a szövetségesek, hogy tisztában voltak azzal, minderre nem feltétlenül volna szükség – egészen visszafogottan fogalmazva.

Hol voltak akkor még a szovjet csapatok a magyar határtól, mikor már mindenki tudta, mi a végkifejlet?

Világpolitikailag és hadászatilag nézve ezért volt irreleváns, hogy Horthy nekifutott a kiugrási kísérletetnek. A románok példáján láthattuk, hogy ők ugyanazt kapták jutalomként, amit mi büntetésként.

Gondolhatnánk, hogy azt a sokkot, amit a szovjet megszállás jelentett, többé-kevésbé már feldolgozta a társadalom, de újabb és újabb tanulmányokból derül ki, hogy azok a sérülések – lelkiek vagy fizikaiak – és halálesetek, amik ezekben a hónapokban történtek, elfeledhetetlenek és megemészthetetlenek.

Ezek közül az egyik legdöbbenetesebb példát a “Törvényes” megszállás. Szovjet csapatok Magyarországon 1944-1945 között című kötetben található eset mutatja.

‘45. január 22-én a németek rövid időre visszafoglalták Székesfehérvárt, és a beszámolók szerint a városiak a bevonuló németek csizmáit csókolgatták, valamint minden élelmüket önként megosztották a katonákkal. A fogságba esett szovjeteket a székesehérváriaktól kellett megvédeni, különben tömeges lincselésbe kezdtek volna a lefegyverzett katonák körében.

Elgondolható, hogy a város lakói mennyire nem kedvelték a német katonákat sem – finoman fogalmaztam -, de képzeljük el, milyen iszonyatos kegyetlenkedések szükségeltettek a szovjetek részéről ahhoz, hogy a másik megszállót így fogadják.

A szovjet megszállás mozzanatainak megítélése a mai napig viták kereszttüzében áll. Baloldali véleményformálók közül nem egy, nem kettő direkt és céllal használja a felszabadulás szót. És lássuk be, van szubjektív igazságuk, mert rengeteg ember az életét köszönhette ennek. De valójában – még ha nem is direkt szándékkal – nemcsak azt a töménytelen, igazolhatatlan és soha jóvá nem tehető szörnyűséget relativizálják ezzel, amit a megszállók elkövettek a magyarok ellen, hanem egyúttal negligálnak egy fontos tényt.

Mégpedig azt, hogy _minden_ gazdasági, szociális és társadalmi problémánk valójában és kezdetileg abból ered, hogy félévszázadra visszalöktek minket Ázsiába.

‘90 után mindenki próbálkozott, hogy legalább elinduljunk egy nyugatias úton és ez 1998 és 2002 között, méginkább meg 2010 óta sikeres is, de az ősbűn, a meghaladhatatlan, az a szovjet megszállással kezdődött és az ország akkori tönkretételével folytatódott. Először a javainkat vették el és élték fel, aztán a lelkünk következett.

Kétséges, milyen sikerességgel küzdhető le ez az egészen másfajta, de szintén komoly veszélyeket hozó 21. században, de küzdünk és ez a lényeg. Annyit biztosan meg kell tennünk, hogy mindent a nevén nevezünk. Április negyedikét tehát egy hazug, soha nem létezett ünnep mementójának.”

Nyitókép: YouTube