A többség barátai és ellenségei

„A székely fintorogva beleszagol a levegőbe: − Fiam, te voltál? − Nem. − Asszony, akkor te? − Nem. − Akkor én. (Székely vicc)

Most tényleg összesűrűsödik az idő. Kapkodjuk a fejünket, annyi minden történik. A világban is, itthon is. Bizonytalan és kiszámíthatatlan időket élünk. A jövő felmérésének képességén túl ilyenkor nagy szükség van arra, hogy tudjuk, mit miért csinálunk, mint ahogy arra is, hogy ki tudjunk állni a saját érdekeinkért.
A másfél évtizede kormányzó Orbánékat előszeretettel vádolják azzal, hogy állandóan a konfliktusok élezésében érdekeltek, lételemük a konfrontáció. Egyik csatát követi a másik, a háborús miniszterelnök pedig a lőporfüst mámorában mindenhol újabb és újabb csataszagot szimatol. Amióta Orbán van, az életünk csupa tűzvész és nyargalás − szól a vádirat.

Akik ezt mondják, azok egyúttal azt is állítják, hogy az a jó, ha nyugi van, az pedig rossz, ha feszkó. Politikaelméletileg cizelláltabban fogalmazva ez azt is jelenti, hogy a problémát az izgága vezetők jelentik, a személyek helyett az intézmények kellene hogy kormányozzanak, és akkor a politika nem a konfliktusok élezéséről, hanem a kompromisszumok kereséséről szólna. Helyette meg itt van nekünk ez.

Az állításnak kétségtelenül van vonzereje (ki vitatná, hogy jobb a békesség), de tényleg ennyire egyszerű? Tényleg izgágaságról van szó, és ha jönnének a kompromisszumkereső, gyenge vezetők, nekünk, állampolgároknak a politikáról is jobb véleményünk lenne? Az idealista iskola azt sugallja: hát hogyne.

Én viszont azt állítom, hogy az idealisták félreértik a politika természetét − rosszabb esetben hazudnak róla és elhallgatják az árat, amit fizetnünk kell azért, mert nem álltunk ki az érdekeinkért. Másképp fogalmazva, a realista, bár lehet, hogy kényelmetlen figura, de nyer, az idealista, meg lehet, hogy kellemes fazon, de veszít.

Mert könnyen belátható, hogy a világ, a politika előállít egy sor olyan kérdést, amelyben a kompromisszum már önmagában vereség lenne. A migráció kérdé­sében a kompromisszum (»na jó, legyen akkor kvóta, ennyit és ennyit befogadunk«) nem a két egymással szembenálló pozíció közötti kiegyezés, hanem önfeladás, saját érdekeinkről való lemondás, egy kapu, amit, ha kinyitunk, elvesztünk. Akárcsak a háború kérdésében, mondjuk a fegyverszállítás támogatása nem egy észszerű megegyezés a béke- és a háborúpártiak között, hanem a békepártiság feladása, sőt belépés a háborúba. Ráadásul a migrációellenesség vagy a békepártiság sincs magától, nem arról szól, hogy »na már most én békepárti vagyok, aztán jó napot«, hanem pont az a rákfenéje a kérdésnek, hogy nem könnyű kimaradni a háborúból vagy éppen a bevándorlók szétosztásából, hanem éppenséggel nehéz, mert a migráció- és a háborúpártiak azt akarják, hogy add fel a pozíciódat, azt akarják, hogy a te pozíciód ne legyen. Az eszközökben pedig nem válogatnak, nyomást helyeznek rád, neked pedig ki kell tudni állni az érdekeidért, erőt kell rendelned az álláspontod mögé, csak ekkor van esélyed a konfliktus sikeres megvívására. Az erő pedig a politikában az emberektől jön, a szavazatukból − ez a demokratikus politika értelme.”

Nyitókép: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán