„Sokak szerint a posztmodernnel beléptünk egy ideológiák utáni korba, többé már nem érvényes a politika jobb–bal felosztása és most egészen újfajta szellemi erőtér jön létre. Ez persze nagyrészt illúzió, ahogy a posztmodern is kezd illúziónak bizonyulni. Lassan kiderül, hogy e modernitás utáni korszak nem váltotta be ígéretét, és nem számolt le a modernitás veszélyes tendenciáival, azokat csak szétzilálni és meggyengíteni tudta, de a modernitás alaptendenciájával esze ágában sem volt szakítani. Az politikai nézetek ilyenformán új alakot öltenek. A vélekedések, álarcok, divatok és programok színházi forgatagán ismét átsüvítenek az ideológia szelei. De előbb még egy ideig együtt kell élnünk a múlt századi politikai meggyőződések kiüresedésével, amely a jelenlegi »narratív interregnum« legjellemzőbb tünete.
Ezt a szellemi állapotot legjobban a Partizán stúdiójában kialakult szokások és rituálék szemléltetik. A vendégek mindig fontosnak tartják elmondani, hogy egyszerű munkásemberek gyermekei, ha pedig nem azok, akkor elmondják, hogy ezt picit sajnálják, de nincs ebben semmi szégyen. Mindenki szociáldemokrata beállítottságát hangoztatja, de csakhamar kiderül, hogy ez alatt semmit sem ért, és csak azért ezt mondja, mert ennek pillanatnyilag nincs semmilyen tétje. Ha pedig valódi kérdésekre terelődik a szó, mindenki deklarálja, hogy nincs álláspontja, ő egyszerűen csak jó ember akar lenni. Szimptomatikus volt ebben a tekintetben az elmúlt hónapok egyik médiaeseménye (áleseménye): helyesebben az a bűnbánati rituálé, amit a Partizán celebrált. A Megszólal az exnáci című interjúban egy fiatalembert láthattunk, aki törődött, bűnbánó arccal fejezte ki sajnálkozását »múltja« miatt. Érdekes módon az interjúból éppen az derült ki, hogy a nácik valójában nem is nácik, csak eljátsszák ezt a szerepet a posztmodern nagy színpadán. Lényegében inkább egy szubkultúráról van szó, nem pedig egy politikai álláspontról.