Ha „fel akarja szabadítani Európát a fájdalmas jobboldali gondolkodásmódtól”, akkor lesz szíves választást nyerni Aurora she/her

A művészet mindig is kéz a kézben járt a politikával és a különféle ideológiákkal. Az egyik személyes kedvenc példám erre a Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni című klasszikus Kubricktól, de ez már messzire vezet. A lényeg, hogy 

A Budapest Parkban viszont épp ez történt. 

A norvég Aurora nem csupán politizált, nem csupán felmondta az összes progresszív mantrát két LMBTQ+ zászló lengetés közben. Ezzel nem feltétlenül volna baj: nem értek ezekkel a szlogenekkel egyet, de ha valahogy megindokolják, vagy legalább logikusan levezetik, miért is gondolják így, hát legyen, lelkük rajta. Minden felnőttnek lehet saját véleménye, s nem kell mindenkivel egyetérteni.

Aurora ugyanis levezette, hogy „azt mondják nekünk, hogy megosztottak vagyunk”, „ha máshogy szavazunk, akkor ellenségek vagyunk”, „valójában mind ugyanazt akarjuk”, többek között „szabadságot Palesztinának, Kongónak, Szudánnak, Libanonnak, Szíriának, Ukrajnának”, „szabadságot a melegeknek”, és legfőképp

S hogy mik azok az „apró dolgok”, amikért olyan „keményen” küzdöttek? „A szeretet, vagy az, hogy légy az, aki vagy. Hogy transznemű lehess, ha szeretnél, hogy megváltoztathasd a nemed, hogy önmagad lehess.”

Kezdjük az elején: vastaps mindenkinek, csak sikerült 2025-re ténylegesen behozni Magyarországra az LMBTQ-ideológiát, úgy tíz év késéssel. Nagy kár, hogy itthon amúgy minden felnőtt annak érezheti magát, ami szeretne lenni, mindenki úgy fekszik kés alá, ahogy nem szíveli, úgy operálja magát Apache helikopterré, ahogy csak szeretné – ahogy azt amúgy a közösség soraiban is láthatta az ember. Csak épp két dolgot nem tehet meg: nem indoktrinálhatja a gyerekeket és nem változtathatja meg az okmányait, hiszen az a fránya XX-kromoszóma XX marad – de nem is ez az igazán agyzsibbasztó része az egész érvelésnek.

Az egymás elfogadásáról, szeretetéről papoló, a – valós – megosztottságot valótlannak beállító művésznő egy suhintással „létrehozza” a megosztottságot az érvelésében is, 

hisz az a fránya „foglyul ejtés a furcsa, jobboldali ideológia által” demokratikus választásokon esett meg – már amelyik országban – , ahol a többség akarata döntött így, afféle immunreakcióként az addigi baloldali/liberális vezetések ellen.

Ha pedig „fel akarják szabadítani Európát ettől a gondolkodásmódtól”, akkor lesz szíves választást nyerni. Nem kell ide „LMBTQ-lázadás”, köszönjük. Az egykori kommunista propagandát majmoló, a világ proletárjait immáron szexuális devianciákra lecserélő „felszabadító” mozgalom így vagy úgy, de a munkásosztály-felszabadítók sorsára fog jutni.

Nem azért, mert jó páran nem értenek majd vele egyet, hanem mert gyorsan viccé lesz az ürességtől tátongó mozgalom, pontosan akkor, amikor a követők is rájönnek, hogy 

Addig is, az ilyen „koncerteknél” károsabb nincs. Főleg egy lánytól, aki tíz éve még arról énekelt, hogy milyen volt az, amikor meglátta a Mennyország egy darabkáját, amely türelmetlenül várt reá.

Nyitókép: Instagram-képernyőkép