Egy kis érzékenyítés francia módra jöhet? (VIDEÓ)

Nem annyira jó előjel, ha valaki IMDb-csak 6 pont körüli filmekkel rendelkezik, a francia rendező, Julie Delpy pedig nem igazán tud jobb produkciót felmutatni. Az összképet ráadásul színésznőként is rontja, hiszen aki szerepelt a kultikus Egy amerikai farkasember Londonban 1997-es folytatásában, az Egy amerikai farkas Párizsban című ultra gagyi horror-vígjátékban, az már eleve hendikeppel indul. Nos, a most moziba kerülő Barbárok a szomszédban ennek a hölgynek a filmje, így a megtekintést megelőzően bőven akadtak kétségeim, a tartalmi ismertetőt olvasva azonban leginkább arra voltam kíváncsi, hogy mennyire működik propagandaként, vagyis viccesen előadott érzékenyítésként, illetve milyen képet fest a befogadó és a befogadott népekről. Nos, vegyeset.

Népcsere, avagy ukránok helyett szírek

A történet egy kis francia faluban játszódik, ahol indításnál a polgármester nagy büszkén jelenti be, hogy a közösség ukrán menekülteket fogad be, méghozzá egyhangú szavazásnak hála – amiről azért látjuk, hogy nem is annyira egyhangú, de azért átmegy az ülésen. A gond onnantól kezdődik, hogy mint kiderül  az ukrán menekültek éppen nagy népszerűségnek örvendenek, emiatt „teljesen elfogytak”. De semmi probléma, akadnak helyettük szírek, és ugye mi a különbség? Van egyáltalán? Ha igen, azt hogy fogadják a helyiek? Nos, ahogy az sejthető, nem mindenki örül a váltásnak és az érkező menekülteknek, ami miatt a feje tetejére áll a nyugodt kis faluban az élet.

Barbárok a szomszédban

A film szinopszisa szerint a nagy kérdés az, hogy kik is igazán a barbárok, ha pedig csak simán a 101 perces produkcióra szorítkozunk, már akkor sem egyértelmű a válasz. Mert Julie Delpy mindent megtesz azért, hogy a néhány ellenkező – élükön a helyi vízvezeték-szerelővel (Hervé – Laurent Lafitte) – minél butábbnak és leginkább fajankónak tűnjön, azért ez meg az a többiekről is kiderül, az új család életét szabotáló kellemetlenségekért pedig nem mindig a fasisztaként beállított karakterek a felelősek.

Azt se feledjük el, hogy ezúttal együttműködő, munkára vágyó család kerül a falu védelmébe, több leánnyal és diplomával, avagy a helyzet semmiképpen sem összekeverendő az általános, 14-40 közötti férfiak rengetegével, akikkel szemben jó eséllyel száz kiemelkedő film sem enyhítené az előítéleteket, nemhogy egy közepes. Mert a Les Barbares, avagy a Barbárok a szomszédban technikailag rendben van, néha szép képekkel, elég jó alakításokkal, néhány jó poénnal, de a végére kicsit megfárad, miközben minden puskaport elő, sőt a lezárást megelőzően már-már kabaré, amit a strandon kapunk. Ettől függetlenül nézhető, itt-ott kifejezetten szórakoztató a végeredmény, amely bizonyítja, hogy mindenki képes az elfogadásra.

Barbárok nélkül

Hogy ki a barbár, azt nehéz úgy eldönteni, hogy a diplomás orvossal és építésszel is rendelkező család és a jóravaló falusiak között nem sok barbárral találkozni, erre a célra pedig maximum a néhány másodpercig az elrettentés kedvéért beidézett bőrfejűek felelnek meg. Így bármennyire is szerethető a film egy-egy szegmense, túl sokat nem tudunk meg az igazi, komolyabb bonyodalmakat okozó kulturális és életviteli különbségekről. Julie Delpy persze azért állást foglal a végén, mikor lelép otthonából, hogy a menekülttáborban és egy új kapcsolatban próbáljon szerencsét, de ez még kevés ahhoz, hogy az átlag nézők döntsenek. Nekik megmarad az első félóra egy-egy jó poénja-helyzete, majd pedig a középszerűség. Végeredményben ez is jobb annál, amire számítottam.

Nyitókép: Budapest Film