Magyar Péter „szépen” megoldotta – egy platformra került a „huszonhárommillió románnal” riogatókkal

A magasépület nem esztétikai kategória. Egy torony lehet szép vagy ronda, sőt egyikünknek szép, másikunknak ronda. Miképp a tájba illeszkedése is eltérő benyomásokat vált ki.

Azokat az érveket, amelyek most Rákosrendező kapcsán elhangzanak, pró és kontra mind hallhattuk már. Európa számos gyönyörű városában megférnek az ódon épületremekek és a toronyépületek, egyesek jól néznek ki, mások kevésbé sikerültek. Bécs belvárosi patináján semmit nem rontott, hogy a Duna partján egy új városrész épült felhőkarcolókkal, Frankfurtnak névjegye a skyline épületek sora, Barcelonában kifejezetten jól néz ki a Torre Glòries, a New York-i Vasalóházat még azok is szeretik, akik egyébként ódzkodnak az égbe hasító épületektől.

A modernizmusellenesség helyett értelmes vitának is helye volna.

Mi a jobb, ha széltében épül a város, és megeszi a környező kistelepüléseket, agglomerációvá silányítva a gyönyörű, saját egyéniségű, falusi-kisvárosi szerkezetű tereket, vagy ha felfelé épül?

A mostani, politikai színezetű vita is lezajlott már sokszor: az ellenzék a szokásos panelekre építve ellenez mindent, amit a kormány tenne. A modernizmus elleni feltételezett közhangulatra épít (ami meglepő magukat progresszívnek tételező pártoktól)

Az ellenzék aktuális vezetőjének szövegében még az idegengyűlölet, a vallás- és kultúraellenesség is felrémlik, nem csoda, hogy egy platformra került a huszonhárommillió románnal riogatókkal. Azt írja: „A magyar emberek nemet mondanak az ötszáz méteres felhőkarcolóra, luxus-bevásárlóközpontra és mecsetekre, és igent a bérlakások ezreire és egy élhető városrészre.”

Ez a szöveg minden elemében értelmetlen: sajnos vagy szerencsére – meg­ítélés kérdése – ötszáz méteres felhő­karcoló nem épülhet Budapesten, luxus-bevásárlóközpontra én pél­dául biztos nem tartok igényt (sőt másmilyenre se), de sokan igen,

Bérlakásra pedig valóban szükség van, ám ez úgy kerül ide, mint csizma az asztalra – szerencse ellenben, hogy épp van kormányzati program, amely serkentheti a bérlakáspiacot. A főpolgármester így csatlakozik rá az influenszerre: „A Mini-Dubaj-projekt minden eleme felháborító és abszurd.”

A helyzet az, hogy a főváros sosem épített semmit, ami maradandó és fontos. A nagyberuházások mögött mindig is az állam állt, vagy az állam által idecsábított befektetők.

Így volt ez a millennium idején, amikor világvárossá vált Budapest, csak akkor a közmunkatanács, Budapest képviselői segítették és nem hátráltatták a kormányt. Így volt ez az előző tizenöt évben is,

Így volt ez akkor is, amikor Wachsler Tamás irányításával elkezdődött a Kossuth tér rendbetétele, és a parkolóból egy káprázatos városi tér lett, a munkálatok alatt a szobrokon purparlézott az ellenzék. Most mindenki szereti és becsüli a nemzet főterét. Így volt ez, amikor a Várkert Bazárt, majd a budai várat elkezdték rendbe hozni, ma már minden arra járó gyönyörködik benne. Amikor Széchenyi Ödön javaslatára a 19. század utolsó harmadában svájci szakemberek építeni kezdték a siklót, az extrémebb beruházás volt, mint ma egy lepusztult, ebek harmincadjára hagyott városi tér rendbetétele. Akkor is voltak, akik érveltek ellene, igaz, jóval színvonalasabban, mint a mai ellenzék.

Rákosrendező jövőjét nem ismerjük. Könnyen lehet, hogy azt az utat járja majd be, amelyet az eddigi beruházások: sikeres lesz, és közszeretetet vív ki. Az ellenzék viszont évtizedek óta, még ha a szereplők a forgószínpadon változnak is, ugyanazt fújja: ne, ne, ne! Annyiban következetesek, hogy ők nem is építenek soha semmit.

***

(Nyitókép: Faktum)