A cselédlakásból messzire jutottam, anyám szipogva törölgette a könnyeit

„Anyám, akitől egyébként inkább messze állt a politika, mint hogy minden nap ezzel foglalkozzon, kisgyerek koromban gyakran állt a nyomorúságosnál csak egy fokkal jobb cselédlakásunk ajtajában, és miközben szipogva törölgette a könnyeit, csendesen csak annyit mondott: »hát, nincs mit tenni, fiam, ilyen az élet.«
Én pedig azt hiszem, és már akkor is azt mondtam neki: »Nem, mama, nem. Az élet nem magától ilyen.«

Biztosan vannak dolgok, amelyeken nem lehet változtatni, de hogy kinek nehéz, és kinek sokkal könnyebb, abban gyakran ott van az emberi önzés, a gyarlóság, egy sor disznóság. Egy sor dolog, ami nem a személytelen sors átka, hanem valami, amit emberek döntöttek el, tettek olyanná, amilyen az ma. És ha az emberek tették olyanná, akkor mi, emberek, tudunk rajta változtatni.

Én, aki onnan indultam, és kétségtelen, hogy abból a cselédlakásból messzire jutottam, azt gondolom, hogy van dolgom, van dolgunk azokkal is, akik nem tudtak vagy nem tudnak elindulni ezen az úton, vagy megrekedtek valahol – és nem azért, mert nem akartak elindulni, hanem mert fogva tartja őket a világ. Mi pedig ki akarjuk őket szabadítani, hogy azok lehessenek, akik bennük vannak.

Ha van értelme politikát csinálni, akkor az az, hogy azoknak is jó élete legyen, akik nem abba születtek bele. Mert Magyarország a sokaké, nem csak a keveseké. Ez a politikánk lényege.”

Nyitókép: Facebook/képernyőfotó