Ha valakit tartósan, mélyen megbántanak, vagy igazságtalanság ér, természetes, hogy elégtételt akar

„A bosszúvágy emberi érzés. Ha valakit tartósan, mélyen megbántanak, vagy igazságtalanság ér, természetes, hogy elégtételt akar – nem kell ezt szégyellni. A bosszúvágy legitim lehet az emberek politikai érzésvilágában is.

De az »amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek« közmondás ez esetben fordítva igaz. Ami jogos indulatként vezérelheti az egyes embert, arra nem épülhet állami politika.

A bosszú személyes: én, most, azért, amit velem tettek, ezt és ezt szeretném tenni. Ebben legtöbbször nincs külső mérték: én döntöm el, mi az elég. Ez működhet egy megbántott ember fejében, de nem működhet egy kormányzat vezérelveként. Egy ország irányításához olyan szabályokra van szükség, amelyek mindenkire egyformán vonatkoznak, arányosak, átláthatók és ellenőrizhetők.

Ha egy hatalom a bosszút teszi meg vezérelvnek, két út áll előtte: vagy törvényes felelősségre vonássá, arányos büntetéssé és jóvátétellé szelídíti az indulatot – ez a helyes irány –, vagy folyamatosan új ellenségeket keres. De mert a bosszú sosem lesz teljes, ezért elég, az végül magát a bosszúállót emészti fel.

Akit sérelem ért, annak jár, hogy sérelmét elismerjék, az igazságot feltárják, a felelősöket pedig törvényesen felelősségre vonják. Ha viszont ez az elégtétel elmarad, két dolog történhet. Az egyik: teret nyerhet a magánbosszú, mert az emberek maguk veszik kézbe azt, amit az állam elmulasztott. A másik: az a hatalom, amely ellenzékben kiszolgálta a bosszúvágyat, sőt épített is rá, majd kormányra kerülve nem ad elégtételt a meggyötörteknek, az könnyen hitelét vesztheti.

Nem kell eltitkolni vagy szégyellni a bosszúvágyat. El kell ismerni, majd meg kell szelídíteni: igazsággá, felelősséggé és jóvátétellé kell alakítani. Ez a demokratikus állam feladata.”

Nyitókép: Facebook